Tisztelt Wiesel Úr!

Mély szomorúsággal olvastam Kövér Lászlóhoz, a Magyar Országgyűlés elnökéhez intézett levelét, amelyben bejelenti: lemond a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjéről, amellyel 2004-ben tüntette ki Önt az azóta elhunyt Mádl Ferenc köztársasági elnök.

Szomorúságomnak nem csak az az oka, hogy magam is tagja voltam a kormánynak, amely Önt a kitüntetésre fölterjesztette, hanem mindenekelőtt az, hogy levelének, amellyel gesztusát megindokolja, egyetlen állítását sem tudom vitatni.

Magyarország, a magyar nép természetesen nem náci és nem antiszemita, noha antiszemiták és nácik, mint Európa minden országában, Magyarországon is vannak. Tény az is, hogy- mint az egykori keleti tömb más országaiban - Magyarországon is elmaradt a megtisztító szembenézés a holokauszt tragédiájában viselt felelősséggel, a magyar társadalom immunrendszere ezért kevésbé képes ellenállni az ordas eszmék fertőzésének.

A közel egymillió magyar haláláért felelősséget viselő Horthy Miklós kultusza azonban nem azért terjed viharos sebességgel, mert erre társadalmi igény mutatkozik: a róla elnevezett közterületekről, a tiszteletére emelt szobrokról a kormány érzékelhető bátorítása mellett olyan önkormányzatok döntenek, amelyekben a mai kormányzó pártoké és szövetségeseiké a többség.

Kövér László és Szőcs Géza nem társadalmi nyomásra avatta jelenlétével és aktív részvételével politikai eseménnyé az antiszemita, nyilas író, Nyirő József kegyeleti szertartását. Nem a szülők vagy a pedagógusok követelésére emelt be az oktatási tárca középszerű, vagy annál is gyengébb náci és nyilas szerzőket az irodalom iskolai tananyagába és cserélt le abban zsidó szerzőket antiszemitákra. Nem. Mindez a mai, magát jobbközépnek valló magyar kormányzat cinikus és felelőtlen próbálkozása, hogy a minden területen kudarcot vallott kormányzásuk kiváltotta társadalmi elégedetlenséggel szembesülve, fogyatkozó politikai támogatásukat szélsőjobboldali szavazatokkal pótolják ki.

Tisztelt Wiesel Úr!

Az Ön levele és a kitüntetés visszaküldésével gyakorolt gesztusa különösen fontos valamennyi magyar demokrata számára. Magyarországon belül és kívül egyaránt arra figyelmeztet, hogy a magyar jobboldallal semmiféle közösség nem vállalható.

Abban a reményben zárom soraimat, hogy most visszaküldött kitüntetését a közeljövőben, egy demokratikus és a szélsőségekkel szemben megalkuvás nélkül föllépő magyar kormányzat kezéből ismét elfogadja majd.

Megkülönböztetett tisztelettel:

Budapest, 2012. június 19.

Gyurcsány Ferenc

Mindenek előtt együk hozzá: ezt a levelet az a Gyurcsány Ferenc írta, aki történetesen az anyósa családja által egy magyar zsidótól elrekvirált villában lakik:

Sebestyén Aladár becsületes zsidó származású magyar volt, aki az I. világháborúban hősiesen harcolt és megsebesült hazánkért/hazájáért. Horthy mentesítette a zsidó törvények alól, Szálasi pedig egyenesen őrt állíttatott a villája elé, hogy a németek ne zaklathassák. Sebestyén Aladárnak azonban hamarosan rá kellett jönnie: egy becsületes magyar zsidó számára az igazán komoly veszélyt nem Horthy, nem Szálasi, még csak nem is a nácik, hanem a saját fajtársai jelentik:

Horthy és Szálasi megvédték, a nácik nem bántották, viszont fajtársai - Rákosi Mátyás, és Apró Antal - kifosztották, és elkergették az otthonából, az életén kívül semmit nem hagytak meg neki. Apró (Klein) Antal kinézte magának a villát, és az sem számított neki, hogy saját fajtársát kell kirabolnia.

Ahogy Gyurcsány Ferencet sem zavarja, hogy saját fajtársától lopott villában lakik.

De talán emlékezzünk meg magáról a szomorú esetről is: mármint nem arról, hogy Eli Wiesel visszaadta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, hanem inkább arról, hogy egyáltalán megkaphatta ezt a kitüntetést 2004-ben.

Nézzük talán meg néhány kevéssé ismert - nevezzük nevén: elhallgatott - tényt arról az emberről, akit az egykori auschwitzi koncentrációs tábort megjárt Eli Wieselként ismert meg a világ. A magyarországi eredetű kiválóság az egyik legismertebb még élő holokauszt-apostolnak számít ma annak ellenére, hogy ha alaposabban megvizsgáljuk az egyes visszaemlékezéseit, akár holokauszt tagadónak is minősülhetne számos európai ország törvényei, és holokauszt-definíciója alapján:

Eli Wieseltől tudjuk: amikor a nagy szovjet felszabadító készült felszabadítani a rettegett haláltábort, az akkor még ott tartózkodó mintegy 22.500 fogolynak a nácik felajánlották, hogy választhatnak: vagy megvárják a felszabadítót, vagy menekülnek az őrökkel, illetve a személyzettel nyugat felé. Eli Wieseltől tudjuk: mindössze nagyjából 800-an látták jobbnak megvárni a felszabadítót, a többiek - ki tudja miért? - szívesebben mentek a rémséges náci hóhéraikkal nyugat felé, nem kértek a jóságos Sztálin felszabadításából. Ezek között volt saját bevallása szerint Eli Wiesel is, arra azonban sosem adott magyarázatot, hogy vajon miért bízott jobban ő is a nácikban, mint a nagyszerű felszabadítóban.

Eli Wiesel nem csupán erre nem adott magyarázatot: emlékezéseiben a legkülönbözőbb agyafúrt náci gyilkoló eszközökről - gigantikus légkalapácsokról, elektromos fürdőmedencéről, stb. - olvashattunk, sőt olyan kifejezetten életszerű és igazán hihető történeteket is megismerhettünk általa, mint hogy példának okáért elföldelt zsidó holttestekből a föld alól vérgejzír tört fel, és hetekig lövellte a vért az ég felé, mire aztán kiapadt. Egy valamiről azonban nem olvashattunk a visszaemlékezéseiben: történetesen a gázkamrákról. Eli Wiesel emlékezéseiből érdekes módon éppen ez az egy, ami hiányzik.

A legérdekesebb eset azonban az volt, amikor sor került a nagy találkozásra: előkerült a szintén magyar származású egykori auschwitzi fogoly, Grüner Miklós, aki egy barakkban raboskodott Eli Wiesellel.

Egy találkozás története: Grüner Miklós beszél Elie-Lázár Wiesel nevű auschwitzi rabtársáról

Életének elmúlt húsz évét arra áldozta, hogy kiderítse: mi lett a sorsa az auschwitzi haláltáborban megismert barátjának, a Máramarosról elhurcolt, akkor 31 éves Lázár Wieselnek, és hogyan került az ő tetovált azonosító száma, az A-7713 ahhoz az emberhez, akit a világ Elie Wiesel néven ismert meg, s aki 1986-ban Nobel-békedíjat kapott...

Grüner Miklóst 1944-ben deportálták Nyíregyházáról családjával együtt, s amikor sorra elveszítette a családtagjait, a Wiesel-fivérek mentették meg az életét a táborban. A szabadulás után majd' negyven évvel, 1986-ban hívták Svédországba, hogy találkozzon régi barátjával, Lázárral, azaz Elie Wiesellel, de a férfi idegen volt. Hiába jelentette ki mindenkinek, hogy ez a személy nem azonos az igazi Lázárral, senkinek nem volt módjában meghallgatni az igazságot. Grüner Miklós sajátos magánnyomozásba kezdett, az összegyűjtött anyagot könyvben adta ki.

Nobel-békedíjas hamis személyiséggel?

- Egykori jótevőjét és barátját, Lázár Wieselt kereste az elmúlt húsz évben a nyíregyházi születésű Grüner Miklós, aki Auschwitz poklából megmenekülve döbbenten szembesült azzal: Lázár nevén egy idegen férfi vált világhírűvé. A kutatás történetét megosztotta velünk.

- A családommal együtt 1944-ben deportáltak, én akkor még 15 éves voltam. A nyírjesi gyűjtőhelyről kerültünk '44 májusában az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, dacára annak, hogy azt ígérték: Magyarországon maradunk kényszermunkára. Anyámat és az öcsémet azonnal kiszelektálták, ami annyit jelentett, hogy őket rögtön a krematóriumba vitték. Apámmal és a bátyámmal számot kaptunk, amit betetováltak a bal alkarunkba és átkerültünk a Buna nevű gyárba. Nagyon nehéz munkát végeztünk, apám hat hónapig bírta, aztán őt is kiszelektálták - avat a történet fájdalmas előzményeibe Miklós bácsi.

A bátyámat nem sokkal ezután átvitték Mauthausenba - folytatja -, így egyedül maradtam. Ekkor fordultam segítségért apám barátaihoz: Lázár és Ábrahám Wieselhez. Lázár 1913-ban született és az azonosító száma az A-7713-as volt (az 1900-ban született Ábrahámé az A-7712), s amikor látták, hogy egyedül maradtam, a pártfogásukba vettek, törődtek velem, amennyire a körülmények megengedték.

Lázárral szabadultam, ami szintén összekovácsolt bennünket: a németek visszavonulásával előbb Glivicébe meneteltették a tábort 1945 hófúvásos januárjában, rengetegen meghaltak az erőltetett menetelésben. Három hónap múlva nyitott marhavagonokba zsúfoltak minket, de mire elértük Buchenwaldot, az emberek több mint fele meghalt, köztük Ábrahám is.

Egy idegen férfi

Itt voltunk 1945. április 8-ig, itt szabadítottak fel minket a bevonuló amerikai csapatok. Én rajta is vagyok azon a fényképen, amelyet a táborról készítettek és bejárta a világot. Megvizsgáltak, nem nyomtam 30 kilót sem és tüdőbajt is megállapítottak nálam. Egy svájci szanatóriumba küldtek, ahol meggyógyítottak, majd Ausztráliában telepedtem le, míg bátyám Svédországban talált munkát és otthont.

Egy dél-svédországi újságtól 1986-ban kaptam egy telefonhívást, hogy nem akarok-e találkozni egy régi barátommal, Elie Wiesellel? Még a repülőjegyet is kifizetik. Először nem értettem, kiről beszélnek, de mondták: hát ő az a Lázár Wiesel, aki A-7713-as számmal volt a rabtársam. Nagyon megörültem és repültem Svédországba 1986. december 14-kén, de döbbenten láttam: egy idegen férfi áll előttem, aki magyarul nem is tudott, az angolt is erős francia akcentussal beszéli. Tíz percen belül vége is lett a találkozónak. Búcsúzóul azért még dedikált nekem egy könyvet, az "Éjszaka" című művet, amelyről azt mondta: ő írta. Elfogadtam, de jeleztem mindenkinek: ez az ember nem az, akinek mondja magát.

A kérdés nem hagyott nyugodni: az A-7713-as szám Lázár karján volt. Hogy került ez Elie Wieselhez, aki viszont senkinek nem volt hajlandó megmutatni az ő karját, mondván: az az ő teste, nem mutogatja senkinek? Egyszer tett kivételt egy izraeli sztárújságíróval, neki is csak egy szempillantást engedve, aki annyit mondott nekem: a számot nem tudta kiolvasni, de azt látta, hogy nem tetovált jel. Húsz évig kutattam, ahol csak tudtam, s kiderítettem: a magát Elie Wieselnek nevező személy soha nem is volt koncentrációs táborban, mert nem szerepel a hivatalos nyilvántartásokban.

A világhírű könyvet 1955-ben Lázár, az én egykori barátom adta ki Eliezer néven Párizsban "A világ hallgat" címmel.

Ezt írták át 1958-ra "La Nuit" címmel franciára és "Night" címmel angolra Francois Mauriac (szintén Nobel-díjas író) közreműködésével - de ekkor már a 250 oldalas eredeti könyv csak 115 oldal volt, és Elie Wieselt tüntették fel szerzőként.

Ez lett világsiker, 10 millió példányt adtak el belőle, s 1986-ban Nobel-békedíjat is kapott érte. Egy sor elismerés követte ezt, Elie Wiesel megkapta többek között a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét 2004-ben, lord lett Angliában. Mindeközben Lázár barátomnak egyszerűen nyoma veszett, pedig az egész világon kerestettem.

Az FBI sem válaszolt

Elie Wiesel soha többé nem akart velem találkozni. Sikeres, gazdag ember lett, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást. A hivatalos szervek sem akartak hallani az egész történetről. Megkerestem az Amerikai Bevándorlási Hivatalt, ahol nincs nyilvántartásban se Lázár, se Elie Wiesel. Jártam az FBI-nál is és jelentettem: ez az Elie Wiesel egy szélhámos. Itt 14 napot kértek - ám soha többé nem reagáltak semmiféle megkeresésre. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia is agyonhallgatta a történetemet, az amerikai és a svéd sajtó is érdektelenséget mutatott. Sőt...

Névtelen telefonhívások érkeztek: könnyen kaphatok egy golyót, ha nem hagyom abba, de én már jártam a halál torkában, nem félek, és egyébként is négy országban helyeztem letétbe kéziratokat és olyan dokumentumokat, amelyeket váratlan elhalálozásom esetén nyilvánosságra hoznak. Hát megúsztam eddig, a világnak azonban meg kell tudnia: Elie Wiesel szélhámos. Én, a nyíregyházi fiú visszatértem, és elmondom az igazságot - zárta a fölöttébb furcsa történetét Grüner Miklós, aki ez egészet megírta egy könyvben "Egy lopott Nobel-díjazott személyazonosságának története" címmel.

(forrás: Netpolgár Digitális Írástudó Klub)