IN MEMORIAM LORENCZ TERÉZIA

1928-2013

A felerészben frank, felerészben sváb ősökre visszatekintő anyai nagyapám - Lorencz György - 1885-ben született Bőszénfán. Tanulmányai végeztével az éles eszű, fáradhatatlan, dolgos fiatalember vasutas altisztként lépett ki a nagyvilágba. Akkoriban ez komoly karriernek számított: ez volt talán az egyetlen pálya, ahol az ember világot láthatott. Nagyapa be is járta annak idején nem csak Nagy Magyarországot, de egész Európát.

Az I. világháborúban is vasutas-altisztként szolgált a helyén. (A vasutasokat nem hívták be katonai szolgálatra, hiszen a helyükön volt rájuk szükség háborúban ugyanúgy, mint békében.)

Az első házasságából 5 gyermeke született, közülük 3 érte meg a felnőtt kort. Ez a házassága azonban nem bizonyult életképesnek. Nagyapám elvált, majd elvette a nála 12 évvel fiatalabb nagyanyámat. (Nagyanyám - Stern Magdolna - 1897-ben született. Egy sváb nemzetiségű kisfaluban: Kisvaszaron élt. Varrónőnek tanult, majd nagyon fiatalon férjhez ment. Az ő első házassága sem bizonyult szerencsésnek: beadta a válópert! Akkoriban még ez egy asszony részéről igencsak nagy bátorságnak számított!)

Kisvaszaron született meg 1926-ban a fiuk: Lorencz János, majd 2 évvel rá - 1928. október 22-én - az édesanyám: Lorencz Terézia.

Nem sokkal később a család Dombóvárra költözött, ahol nagyapa 3 házat is épített: egyet magának és a családjának, kettőt pedig a korábbi házasságából született gyerekeinek. (Nem akármilyen munkát végzett: majdnem egy évszázad után mindhárom ház a mai napig is áll!)

42 éves volt, amikor az egyik munkatársa és talán legjobb barátja a szeme láttára szörnyet halt: két vasúti kocsi összekapcsolása közben elveszítette az egyensúlyát és az ütközők közé került. Nagyapámat a súlyos lelki trauma miatt azonnal nyugdíjba küldték. 200 pengő nyugdíjat kapott a Horthy rendszerben! (Akkortájt volt ismert a sláger: Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel.)

Volt emellett nagyapának földje is, amit rendkívüli szorgalommal, egyedül művelt meg.

Szabadidejében a saját maga által ültetett diófái közül a kedvence tövébe ült, és olvasta Tolnay világlapját.

Édesanyám volt a család szeme fénye. Az iskolában mindvégig kitűnő tanuló, ráadásul feltűnően szép, az akkori tipikus női ideál.

Azután jött a II. világháború. Nagyapámat újra behívták a vasúthoz. Dombóvár Dél-Dunántúl legnagyobb vasúti csomópontja volt akkor, sőt talán még ma is az. Így hadászati szempontból is kiemelkedő jelentőséggel bírt: 1945 elején az amerikai liberatorok fő célpontjává vált. A várost nem bombázták, csak a vasutat. Amikor nagymama meglátta a bombázórajt, majd a vasút felől felszálló lángokat, és füstöt, zokogni kezdett. Aztán miután már elmondott egy imát nagyapáért, nagyapa kicsit bosszankodva beállított: "Anyi! Hozz egy kis timsót, meg valami gézt! Az egyik fránya gerenda pont a fejemre zuhant, felszakadt a fejbőröm, vérzik egy kicsit."

Amikor megérkeztek a bombázók, nagyapa azt mondta: ha jön érte a halál, ő itt van, ám vigye. És a helyén maradt, az egyik vasúti raktárban, miközben mindenki menekült, szaladtak az épületektől minél távolabb a mező felé. Ez lett a vesztük: a bombázók ugyanis valamivel az épületek mögé dobták le gyilkos terhüket, már az állomásról kifutó sínek közé. Aki arra menekült, mind meghalt. Az épületekben viszont csak a légnyomás tett kárt: beszakadt egy-egy tető, betörtek az ablakok.

Amikor a nyilasok feltették a vonatokra a helybéli zsidókat, nagyapa szalonnát és cigarettát adott nekik. A nyilasokat megvetette, aljanépnek tartotta.

1944-ben édesanyám 16 évesen gyalog indult útnak egy bőrönddel. Közelgett a front, jöttek az oroszok, aki tehette, indult Németország, illetve nyugat felé. Az oroszok elől krumplis zsákok közé bújva rejtőzött el egy vagonban. 1945. február 13-án a reggeli órákban búcsúzott el néhány német rokontól Drezdában. 80 km-re volt a várostól, amikor a tömeggyilkos félzsidó - Churchill -, némi amerikai segítséggel végrehajtotta a történelem talán legborzalmasabb rémtettét: izzó pokollá változtatta a stratégiai szempontból semmilyen jelentőséggel nem bíró műemlékvárost, többszázezer civilt, és hadifoglyot - köztük angolokat és amerikaiakat is! -, szanitéceket, orvosokat elevenen elhamvasztva. Az éjszakai égbolton látta az izzó várost, benne azokkal, akiktől fél nappal korábban - bár akkor még nem tudhatta - örökre búcsúzott el.

Aztán véget ért a háború, és édesanyám is visszatért Dombóvárra. De jöttek rajta kívül mások is. Az emberiség patkányai: a kommunisták. Elvették nagyapámtól a földjét, a három házából kettőt, a neki meghagyott egy házba pedig beköltöztettek egy kommunista örömanyát a pici gyerekével. Elvették a tisztes nyugdíját is: a 200 pengő helyett adtak neki 150 forintot.

Nagyapa 60 évesen újra útnak indult, hogy valamiből el tudja tartani a családját: egy rozoga francia kerékpárral járta be a megmaradt kis csonka Magyarországot, mint biztosítási ügynök. Miközben járta az országot, otthon nagymama látott el mindenkit. Többek között a kommunista örömanya pici gyerekét is, mialatt az anyja éppen az ősi ipart űzte valahol az ország új urai: a prolik között. A magára hagyott, éhes pici egy alkalommal meglátta, hogy a macska éppen babot eszik a tányérjából. Négykézláb odaaraszolt, finoman félretolta a nagy sárgaszemű fekete kandúrt: "Cirmi, hagyjál nekem is egy kicsit!" Nagymama szíve megesett az apróságon, és ezután mindig jutott valamennyi a csöppségnek is annak ellenére, hogy akkortájt a felnőtteknek sem igen volt miből dőzsölni.

Ettől függetlenül nagyapámat pellengérre állították a piszkos kommunisták: kiírták a városi tanács hirdetőtáblájára, hogy az öreg Lorencz - a szemét kulák - sajnálta a házát a szegény kommunista elvtársnőtől, sújtsa őt a dolgozó nép megvetése.

Amikor ezt az akkor 17 éves édesanyám megtudta, ő ment be a kommunista illetékes elvtárshoz, és csak annyit mondott neki: "Szégyellje magát, és azonnal távolítsa el ezt a mocskot a tábláról, ne akarja, hogy újra vissza kelljen jönnöm emiatt." Az illetékes elvtárs nem akart hinni az érzékszerveinek. (Akkoriban mindenki lapított, és lenyelt mindent.) Talán maga is elkezdte tisztelni ezt a 17 éves vakmerő fiatal lányt. Egy biztos: levette a tábláról a kiírást.

1947-ben édesanyám súlyos beteg lett: gennyes hashártyagyulladást kapott. Egyvalami menthette meg: az akkoriban felfedezett, itthon azonban még egy vagyonba kerülő streptomicin. A gyógyszert nagyapám egy régebben kivándorolt rokona azonnal postázta Amerikából, de a határon a piszok kommunisták ellopták, és eladták pár láda pálinkáért. Nagyapám akkor már letett minden reményről, az orvosok kevesebb, mint 1% esélyt adtak édesanyámnak. Ekkor azonban nagyanyám - életében talán először, és egyben utoljára - kivette nagyapám kezéből a döntést: elment a templomba, és pénzt adott Szent Antalnak. Kérte az Istent, hogy segítsen. Eladták az egyetlen disznót - ami akkor egy teljes évi megélhetésükre volt szánva -, és megvették a gyógyszert.

És nagymamát meghallgatta az ő istene.

(A nagyszüleim - mint akkoriban szinte mindenki - vallásosak voltak, és így nevelték a gyerekeiket is. Aztán amikor nagyapám édesanyámat 16 éves korában elvitte gyónni, a kéjsóvár pap az akkor már feltűnően szép fiatal lányt elkezdte kérdezgetni arról, hogy milyen élményei voltak már fiúkkal, meséljen neki a fiúkalandjairól. Édesanyám ezt elmondta nagyapámnak, aki erre csak ennyit mondott: "Na akkor édes lányom, itt is ma voltunk utoljára. Az Istent az otthonunkban is meg tudjuk találni, az evilági szolgálói nélkül pedig majdcsak elleszünk valahogy." Édesanyám innentől kezdve távolodni kezdett a vallástól, a papoktól meg végképp.)

Közben már folyt a magyarországi németek kitelepítése. Édesanyám nagyszüleitől mindent elvettek a piszok kommunisták, a prolik. Egy élet munkája után egy bőröndöt vihettek magukkal. Dédnagyapa papíjait az irodán egy asztalnál két ismerős arc intézte szemlátomást teljes egyetértésben, összhangban: az a nyilas, aki annak idején tuszkolta fel a vonatra a zsidókat, és az a zsidó, akit éppen akkor tuszkolt fel a vagonba, amikor nagyapám és dédnagyapám átadták neki a szalonnát és a cigarettát. (A nyilasból és a visszatért zsidóból egyaránt kommunista lett. Kiválóan megértették egymást, mintha világéletükben jó barátok lettek volna.) Édesanyám sosem felejtette el nagyszülei könnyes arcát a rácsok mögül. Meg is írta a naplójában: "A nagyszüleimet megölték a piszkos kommunisták." (Mint tudjuk: az öreg fát nem lehet már átültetni. Az öregek sem eresztettek már új gyökeret Németországban: 2 éven belül meghaltak.)

Édesanyám naplóját viszont később ellopták az iskolában, ahol akkor már tanárként dolgozott Budapesten. Miután felépült a súlyos betegségéből, elvégezte az ELTE Bölcsészkarát: magyar-német szakos tanár lett, és Budapestre költözött, ekkor már édesapámmal együtt. A naplójában írtak miatt egy éjszaka eljött érte az a bizonyos feketeautó: elvitte az ÁVO. Ugyan hazaengedték, de a mellette lévő szobában agyonvertek egy embert. Édesanyámnak végig kellett hallgatni a szerencsétlen flótás halálhörgéseit. A várt eredmény azonban elmaradt: nem lett besúgó - hiába szerették volna -, és nem is ijedt meg. Viszont egy életre, halálosan meggyűlölte a kommunistákat.

Édesapámmal - az 1930-ban született Kalmár Istvánnal - a háború után ismerkedett meg. Apám a katona-éveit szolgálta a haditengerészetnél, ahol lényegében egyvalamit csinált: tangóharmonikázott. A vonaton mutatta be édesanyámnak egy katonatársa. Miután a nagyszüleim igencsak muzikálisak voltak, végül nagyapám hívta meg a későbbi édesapámat a házukba azzal, hogy hozza a harmonikáját, aki persze kapva kapott az alkalmon, és persze hálás hallgatóságra is talált. Nagyszüleim libái körülállták, és a nyakukat nyújtogatva áhítattal hallgatták a harmonikaszót. Akkortájt fél Dombóvár édesanyámnak udvarolt. Hogy miért esett végül apámra a választása, annak valójában egy oka volt: az, hogy bár apám jellemvonásaiban nem kevés kifogásolható akadt ugyan, viszont fenemód jóképű fiatalember volt, édesanyámat pedig fokozott esztétikai érzékkel áldotta meg a sors. Budapestre költözve aztán előbb kollégiumban, majd albérletben egy cselédszobában kezdték, amelyből az idők során előbb társbérlet, majd a nagy, 209 négyzetméteres lakás leválasztását követően főbérlet lett. (1991-ben pedig végül az én tulajdonomba került egy formális összegért: az akkori értékének 5%-áért adta el az állam.)

Édesanyám a pályáját egy angyalföldi iskolában kezdte olyan gyerekek között, akik szeretetet még talán sosem kaptak, verést viszont annál többet. Amikor azzal kezdte, hogy "Szeretettel jöttem közétek.", kitört a röhögés, elszabadult a pokol. Egy idő után nem bírta tovább, és az egyik nagydarab proli-gyereknek lekevert egy hatalmas pofont. Síri csend lett, a nagydarab mamlasz pedig értetlenül nézett maga elé, majd egy idő után csak ennyit motyogott halkan: "Bocsánat." És a helyére somfordált. Ettől a perctől kezdve rend volt, és fegyelem. A fiatal fiúk pedig versenyeztek, hogy melyik nap melyikük kísérheti haza a tanárnőt mintegy testőrként az esti órákban a sötét angyalföldi utcáktól a nagykörútig.

Közben édesapám estin végezte a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karát.

Aztán jött 1956, jött a forradalom, pontosabban szabadságharc, hiszen egy idegen elnyomó hatalommal: a ruszkikkal és azok itteni helytartóival: a judeobolsevikokkal szemben indult.

Édesanyám amikor meghallotta, hogy az oroszok barátkoznak a Parlament előtt, apám ellenkezése ellenére indult a Kossuth térre. Megúszta élve. Később egyetemistákkal együtt menekültek a csatamezővé vált utcákon az oroszok és az ávósok elől. Az egyik fiatal egyetemistát végül édesanyám felhozta a lakásba, és az ágyneműtartóba bújtatta. A fiatalembert valamiért keresték az oroszok is és az ávósok is. Édesanyám jól tudta, hogy mi vár rá, ha megtalálják itt a fiatalembert, ennek ellenére egy pillanatig sem habozott. Ezt kellett tennie, mert ezt diktálta az emberiesség, ezt diktálta a becsület, és ezt diktálta a hűség. A hűség az európaisághoz az ázsiai szennyel szemben. (Sem a ruszkiknak, sem az ávósoknak nem jutott eszébe az ágynemű tartóban keresni az egyetemistát. A fiatalember megmenekült. Sosem felejtette el, amit édesanyám érte tett. Disszidált, Franciaországban, Párizsban telepedett le. 1974-ben meghívott bennünket - édesanyámat és engem - magukhoz.)

56 után édesanyámat ismét elvitte a politikai rendőrség: egy alkalommal ugyanis az iskolában forradalomnak nevezte az ellenforradalmat - akkortájt még nem volt pontosan tisztázott, hogy mi is a hivatalos álláspont -, és ezt egy rendőrgyerek elmondta a szüleinek. Ismét csak megpróbálták beszervezni, ezúttal is eredménytelenül, így aztán egy idő után békén hagyták. (Az azonban jellemző, hogy csupán a rendszerváltás után tudta meg: miért is vitte el még az ötvenes években először a feketeautó. 1991-ben behívták, és akkor adták vissza neki a naplóját, amit majdnem 40 évvel azelőtt loptak el tőle, és amelyben egykoron azt írta a kitelepítés után, hogy a piszkos kommunisták megölték a nagyszüleit.)

1961-ben került Budapest patinás gimnáziumába: az Eötvös József Gimnáziumba, ahol egészen 1983-ig - 23 tanéven át - tanította a fiatalokat magyarra és németre. A gimnázium legelismertebb tanárainak egyike volt: a diákjai imádták, a kollégái elismerték és tisztelték, a pedagógusi hivatás mintaszobrát látták benne. Diákjai éppúgy megkeresték a legbensőbb magánéleti problémáikkal, mint Ady Endrével, József Attilával, és irodalmunk más nagyságaival, vagy éppen filmesztétikával, illetve azon belül mondjuk Latinovits Zoltánnal: a színészkirállyal kapcsolatban. Hosszú éveken át volt főszerkesztője a gimnázium lapjának, az Eötvös újságnak, és már nyugdíjba vonulását követően is több, mint egy évtizedig megkeresték az újság éppen aktuális szerkesztői a tapasztalatait, tanácsait kérve, de a gimnázium történelme iránt érdeklődő diákok is gyakran keresték meg több, mint egy évtizeddel is a visszavonulása után.

Bár a súlyos fiatalkori hashártyagyulladás miatt minden orvos biztosra vette, hogy édesanyámnak nem lehet gyereke, a mellékelt ábra szerint tévedtek: 1960. március 19-én bátorkodtam megszületni. Innentől kezdve édesanyámnak én lettem a legfontosabb, amit apám nem bírt elviselni. Kegyvesztettnek érezte magát.

Közben a nagyszüleim szinte mindenüket a segítésünkre áldozták: hetente hozta fel az akkor már 80 felé járó nagyapám bőröndszámra a friss tojást, szalonnát, kolbászt, szalámit, tyúkot, és amit megtermelt a kertben. Mindent, amit a két öreg abból a 800Ft nyugdíjból teremteni tudott.

Apám 1966-ban megvette az első kocka wartburgot. Akkoriban ez nagyon nagy szó volt. Az utcánkban összesen 3 autó volt addig: egy öreg opel, és két trabant. Apai nagyapámnak 4-ese volt a lottón, kapott utána 80.000Ft-ot, ami akkor nagyon nagy pénz volt. Ebből kapott apám valamennyit, anyám meg hozzátett még 27.000Ft-ot, és így jött össze akkor 86.000Ft az autóra. Akkoriban ketten együtt havi 1.000Ft-ot tudtak félrerakni benzinre. 2Ft 40 fillér volt egy liter benzin ára. Cirka 400 literre jutott tehát akkor havonta! Bejártuk az egész országot. De az öröm csak fél évig tartott. Az autó sem tudta megmenteni a megromlott házasságot. 1967-ben a szüleim elváltak. Apám hibájából mondták ki a válást, ez nem is lehetett egyébként kétséges, ő sem vitatta. (Ma, több, mint fél évszázadot magam mögött hagyva azt kell mondanom: egy anyának talán az a legnehezebb az életben, hogy hogyan találja meg az egyensúlyt a gyermeke és a férje között. Hogyan tudja megosztani a szeretetét két irányban úgy, hogy a gyermeknek és az apának is megfeleljen. A legtöbb anya ösztönösen úgy érzi: nem lenne jó anya, ha nem minden pillanatát a gyermekére áldozná. Nekik azt üzenem: amikor néhány pillanatot az apának szentelnek, akkor is a gyermekük javát szolgálják! Ha ugyanis az apa kisemmizettnek érzi magát, a család előbb-utóbb szétesik, és a gyermek apa nélkül fog nevelkedni, ezzel pedig végső soron az a gyermek fog a legtöbbet veszíteni, akire az anyuka azokat a pillanatokat is áldozta, amelyeket bizony az apára kellett volna áldoznia. Az persze más kérdés, hogy ilyen helyzetben többféleképpen lehet reagálnia egy apának. Sajnos az enyém a lehető legrosszabb módon reagált.) Apám nem akart elköltözni, mindent felajánlott, mindent megígért. Anyám azonban annál büszkébb volt, hogy az ajánlatait elfogadja, annál pedig tapasztaltabb, hogy sokadszorra még mindig higgyen neki. Apám tehát elköltözött, és vitte magával az autónkat. Miután a bíróság először eltiltotta tőlem - sajnos nem ok nélkül! -, évekig nem láttuk. (Igaz, akkor a válás közben történtek után ez megváltás volt mindkettőnk számára.)

Minden nyarat Dombóváron töltöttünk. Nagyapám már elmúlt 80 éves, de minden nap kora reggel elindult egy talicskával a kaposszekcsői szőlőhegyre, ahol volt 400 négyszögöl földje némi szőlővel, és 1600 négyszögöl akácerdője, ahonnan a tüzelőt vitte. Én felültem a nagy, fából készült talicskára, és mentem vele. Nem vitt mást magával, csak némi szalonnát, hagymát, kenyeret, és egy kulacs vizet. És dolgozott késő délutánig. Azután otthon folytatta. 83 éves volt, amikor még felvitte a hátán a padlásra a 80 kilós kukoricás zsákot! Aztán lefelé megszédült, és lezuhant, eltört több bordája. Amikor megkérdeztük: mégis hogyan csinálhatott ilyet, miért nem kért segítséget, csak annyit mondott: "Magától nem akart felmenni a padlásra az Istennek sem, aztán meg kire vártam vóna?"

Ekkor már nagyapa nagyon rosszul látott: szürkehályog volt mindkét szemén. Ráadásul az erős agyérelmeszesedése miatt rendszeresen tántorgott, nem egyszer el is esett.

Nagyapa keze alatt minden értékké vált. Még a rozsdás, meggörbült vasszög is. Ha ilyet talált az utcán, hazahozta, kiegyenesítette, és betette a szöges dobozba, biztosan jó lesz majd valamire. De felvette az eldobott papírt is, mondván, hogy jó lesz alágyújtósnak. (Újságra nem tellett a havi 800Ft-ból.) Egy alkalommal nagymama nagyot nézett: a papírkosárban egy százas (régi piros papírpénz) hevert összegyűrve. Nagyapa találta az utcán. Nem látta már, csak érezte, hogy valami papír, és bedobta a papírkosárba tűzgyújtáshoz.

Nagymama a kertben dolgozott szinte egész nap, no meg persze főzött, mosott, vasalt, etette az évről évre egyre fogyatkozó haszonállatokat. (A hatvanas évek elején még volt disznó is, nem is egy. Aztán maradtak a nyulak és a baromfi, végül már csak tyúkok.)

Egy alkalommal nálunk volt látogatóban, amikor siettettük a körúton a zebrán át, és megbotlott. Combnyaktörés lett belőle. Nagymama felépült még, de azután már csak bottal tudott járni. De még így is mindig az lebegett a szeme előtt, hogy mivel tudná megörvendeztetni az unokáját. Egyszer csak beállított hozzánk váratlanul, és a kis ridiküljéből elővett egy szépen, óvatosan becsomagolt valamit. Egy csodaszép, hatalmas éjjeli pávaszemes lepke volt. Nagymama bottal járva is megfogta valahogy, képes volt felutazni vele Budapestre, mondván: hogy fog majd örülni az ő unokája ennek a csodaszép lepkének. (Talán nem is tudta, hogy milyen ritkaságot fogott: életemben soha többé nem láttam még hasonlót sem, csak képeken, vagy filmen.)

1971 nyarán levittük Dombóvára Gyurit, a kis zöld hullámos papagájt. Augusztus végén haza kellett jönnünk, kezdődött a tanév. A kismadarat azonban ott hagytuk, hiszen még jó idő volt, és nagymama nagyon kedvelte. Letette a kalitkát maga mellé az udvari asztalra, és miközben krumplit, babot, vagy éppen gyümölcsöt pucolt, beszélt a madárnak. Az meg figyelt rá, és eltanult tőle mindent. Szeptember végén már nem is beszélt papagájnyelven: a nagymama szavait, mondatait, kifejezéseit mondogatta szinte folyamatosan. Aztán ahogy jöttek a hidegebb idők, nagymama felhozta a kismadarat, mondván, ha vele valami lenne, a madár biztonságban legyen.

Aztán elköszönt. Akkor még nem tudta, de örökre. Alig pár héttel később tüdőgyulladást kapott. Mire a mentő méltóztatott kijönni, nagymama már elégett a lázban. Alig volt pulzusa. Nagyapa a szomszédból telefonált. Édesanyám azonnal indulni akart még az éjjeli vonattal, de az akkortájt az ország legmodernebb kórházának számító helyi kórház azt közölte vele: nincs semmi komoly, a mama nincs náluk, biztosan már hazavitték. Megnyugodtunk. Reggel aztán jött a telefon: a mama mégis náluk volt. Úgy hajnalig. Azért nem találták az este, mert kidobták a kórteremből a folyosóra, hogy ne zavarja a többi beteget. A mama ugyanis kétségbeesetten kiabált: "Teri! Teri! Lányom! Teri! Hol van a lányom! A lányom!" És nem akadt egy ápolónő, aki megfogta volna a haldokló kétségbeesetten kinyújtott kezeit, és azt mondta volna neki: "Itt vagyok anyám. Itt vagyok melletted." (Hiszen úgysem ismert volna már akkor fel nagymama senkit.)

74 évesen egy rideg kórházi folyosóra kidobva, otthagyva magára halt meg a nagyanyám.

A 86 éves nagyapámat nem lehetett ezek után már otthagyni egyedül. Felhoztuk magunkhoz. Az öreg fát azonban nem lehet már átültetni. Az állapota rohamosan romlott. Az egész életében folyamatos munkához szokott ember nem tudott mit kezdeni itt magával. Prosztata rákot kapott, igen súlyos állapotba került, az ápolása ember feletti nehézséget jelentett. 1974 nyarán már nem lehetett levinni Dombóvárra az akkor már 89 éves öreget, ezért beadtuk egy kórházba azzal, hogy ott majd a nyáron rendszeresen látogatja a fia - édesanyám testvére -, aztán ha augusztus végén visszajöttünk, természetesen hazahozzuk, megint magunkhoz vesszük. Addig pedig legalább kicsit megerősödik.

Nem így történt. Nagyapa érezte, hogy használni már nem tud többé, és nem akart senki terhére lenni. Ráadásul a fia talán ha egyszer ment be hozzá csupán egy hónap alatt. Éhségsztrájkba kezdett az öreg. Majdnem ugyanúgy halt meg, ahogy nagymama: az utolsó pillanataiban az édesanyámat - az imádott lányát - kereste kétségbe esve. Utoljára meg akarta szorítani a kezét, el akart búcsúzni tőle. De ott sem akadt senki, aki ember tudott volna lenni ebben a helyzetben, aki megfogta volna a haldokló nagyapám kezét, és elhitette volna vele, hogy ott van vele a lánya.

Ketten maradtunk. Édesanyámnak sokan udvaroltak - részben a kollégái közül, de még az én tanáraim közül is - én azonban jobbára mindenkit ügyesen elűztem mellőle, mielőtt még egyáltalán komolyabbra fordulhatott volna bármi. Nem akartam idegent közénk. És valójában neki sem hiányzott. Az élete értelmét megtalálta egyrészt bennem, másrészt a fiatalok nevelésében, oktatásában. Abban, hogy magyarnak, hazafinak nevelje a jövő generációit. Hogy elfogadtassa velük: nagy dolog magyarnak lenni. Hogy igenis merjenek magyarnak lenni, büszkének lenni a magyarságukra, merjenek nagyokat álmodni.

16 éves voltam, amikor édesanyám maga is mert nagyot álmodni: 1976 tavaszán azt álmodta, hogy az akkori viszonyok között a kis tanári éhbérből megmutatja nekem Nyugat-Európát. Tudta, hogy több alkalma nemigen lesz, azaz amit csak lehet, egy nagy úton kell megnéznünk. Akkoriban 30 napnál hosszabb időre nem lehetett kiutazni, és 50 dollárnál többet nem lehetett kivinni. Anyám elérte, hogy ha több pénzt nem is vihettünk magunkkal, de kaptunk 45 napot. Hónapokon át szervezte a háborúban megismert külföldiekkel, és az 56-ban disszidált magyarok felkutatásával, hogy melyik városban hol tudunk majd megszállni, hiszen pénzünk nem volt szállodára. Mindent napra, órára pontosan megszervezett. Jugoszlávia felé indultunk, aztán jött Olaszország, majd Svájc, Franciaország, Nyugat-Németország, és visszafelé Ausztria. 4 bőrönddel indultunk, és összesen 7 bőrönddel értünk haza, meg még egy szép olasz kerékpárral. (Akkoriban nálunk a szovjet bicikli volt a csúcs, esetleg a cseh favorit.) És még az 50 dollárból is maradt. (Mondják: akik a halál torkában kötnek barátságot, azok egy életre kötnek barátságot. A németek, akik 1944-ben együtt menekültek a közeledő ruszkik elől édesanyámmal a krumplis zsákokkal teli vagonokban, akik zokogva nézték vele együtt 80 km távolból az alkoholista, szadista tömeggyilkos Churchill által krematóriummá változtatott Drezdát az éjjeli égbolton, vagy a diszidens magyarok, akikkel együtt menekültek a ruszkik golyózáporában 56-ban, az egyetemista srác, akit az ágyneműtartóban bújtatott édesanyám az oroszok és az ávósok elől, nem felejtettek. Szinte minden városban akadt valaki közülük.

Nyugat-Németországban édesanyámnak felajánlották: maradjunk ott, biztos tanári állást kap 4.000 márka fizetéssel - akkor nálunk 2.000Ft volt egy tanári fizetés, és 1 márka 8 forintba került -, én azonban azt mondtam neki: mi magyaroknak születtünk, és ő is így volt vele. Ahogy hazajött a háború után a nagyszerű kommunista "jövőbe", úgy másodszor is hazajött - velem együtt - akkor, amikor éppen kezdett összeomlani a Kádár-rendszer, és kezdődtek a drasztikus áremelkedések. Mert mi magyarnak születtünk. Magyarnak születni pedig nem egyszerűen állapot, hanem küldetés. A mi hazánk nem a nagyvilág, hanem ez a sokat szenvedett kis ország. Ez éltetőnk, és ha elbukunk, hantjával ez takar. A nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell.

Hazafelé azonnal meg is éreztük a hazai "éghajlatot" már a vonaton. Amikor például átmentünk a francia-német határon, úgy kellett könyörögnünk a vámosnak, hogy pecsételje le az útlevelünket. Nem is értette, hogy mit akarunk. Menjünk Isten hírével! Mit érdekli őt, hogy ki merre megy a határon éppen ki, vagy be. Szabad világ van, aki akar, jön, aki akar, megy. És persze azt, és annyit visz magával, amit és amennyit akar. Az egész úton egyetlen határon nem foglalkoztak velünk. Nem így, amikor hazaértünk: a vámosok már Bécs után módszeresen kezdték el átkutatni a csomagokat, ruházatot, mindent. Számolgatták az értékeket, szabták ki a vámot. Mintha csak bűnöző lenne a külföldről visszatérő magyar.

Azután ismét csak visszazökkentünk a Kádár-rendszer sajátos romantikájába. Édesapám egy idő után néha-néha meglátogatott bennünket. Újra megházasodott, valójában azonban magányosan élt, a "társas magány" állapotában valaki mellett, aki iránt nem érzett semmit, akit igazából kényszerből vett el. Általában ünnepekkor jött, vagy én mentem át hozzá. Adott egy-egy "Ady-t" (500Ft), ez volt az apai ajándéka Karácsonykor, Húsvétkor, meg a születésnapomon. Azt hiszem, csupán dicsekedni voltam jó neki, de igazából nem szeretett engem. Szeretni csak egyvalakit szeretett az életében: az anyámat. De azt haláláig.

Azt mondta nekem egyszer, amikor egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mégis miről tud beszélgetni az új feleségével - mert hogy az bizony buta volt, mint a bocskorszíj -, mire azt mondta: "Fiam, tanulj az én példámból: sose vegyél el Nálad okosabb nőt!" (Van ebben is valami: egy férfi általában nem bírja hosszabb távol elviselni, ha nem ő hordja a csizmát a családban. Ha pedig el tudja viselni - azaz papuccsá válik -, az meg szánalmas helyzet, ugyancsak nem jó.)

1986-ban - akkor volt 56 éves - átjött beszélgetni hozzánk egy délután. Szokatlanul csendes volt. Amikor elbúcsúzott, az ajtóban visszafordult, váratlanul magához ölelte az anyámat és megcsókolta. Úgy, ahogy utoljára talán 19 évvel korábban. Aztán rám nézett, és azt mondta: "Jól jegyezd meg fiam, egy jó nő van a világon: az anyád!" Amikor kifordult a lépcsőházba a folyosóról, még visszanézett egy pillanatra. A szemében valami különös, mély fájdalommal. Talán az elmúlt 20 év fájdalmával. Talán a búcsú fájdalmával.

Akkor láttuk utoljára. 2 héttel később a felesége telefonált egy este: "Pista infarktust kapott, kórházban van." (Akkor már 2 napja volt bent.) Anyám felhívta a kórházat, ahol közölték vele, hogy apám életveszélyes állapotban van. Akkor azt mondta nekem: reggel bemegyünk hozzá. Én viszont éreztem, hogy nem lesz már reggel. Azt mondtam: nem, most megyünk be hozzá. Édesanyám ismét felhívta a kórházat, hogy beengednének-e bennünket most éjjel. Aztán hirtelen elakadt a szava, csendben letette a telefont.

20 évig éltek együtt, aztán 20 évig éltek egymás nélkül. Apám után szinte semmi nem maradt rám. Egy pecsétgyűrű, egy 10 éves rozoga kocka wartburg - nem az, amit elvitt korábban, hanem egy újabb, de ugyanolyan -, pár hanglemez, és néhány Ady és József Attila kötet. (A pénzét természetesen a felesége lenyúlta.)

Anyám elkezdte lapozgatni a verses kötetetek. A könyvjelző azoknál a soroknál volt, amelyeket egykoron együtt szavaltak még fiatalkorukban. (Anyám kívülről tudta talán az összes Ady verset, Ady Endrét nem csak hazánk, de a világ legnagyobb költőjének tartotta. De ugyancsak kívülről tudta a legtöbb József Attila verset, Petőfi költeményeit, és nagyon sok más verset is. Apám pedig eltanulta tőle.) Apám ezekkel a könyvjelzőkkel üzent anyámnak a halálon túlról is. 19 évet élt le a válás után egy másik nővel, de ezek a versek voltak a társai, nem az új felesége. Összességében nem sok jót lehetett elmondani róla, de egyet biztosan: hogy egyszerelmű ember volt. Életében egyszer lett szerelmes, de az jottányit sem változott az utolsó pillanatáig. Nyugalom, vagy veszekedés, családi harmónia, vagy borzalmas csatározások és válóper, együttélés, vagy különélés, ebből a szempontból nem változtattak nála semennyit sem. (Talán valóban azon bukott meg a szüleim házassága, hogy apám nem bírta elviselni, hogy anyám okosabb nála, és aztán az erejével próbált érvényt szerezni a nem létező igazának.)

Édesanyám hitt a fatális dolgokban. Az apai nagyanyám 61 éves korában halt meg szívelégtelenségben. Édesanyám szívével is baj volt, és a fejébe vette: "Kalmárok mellett csak 61 évig lehet élni." Fatálisan hitt abban, hogy ő sem fog tovább élni. Mindig mondogatta nekem: "Tartsd csak fiam a kapcsolatot apáddal! Ha majd én már nem leszek, csak ő marad Neked, valamennyire biztosan csak számíthatsz azért még rá!"

27 évvel élte túl az apámat.

Talán nem volt más választása: 58 éves volt, amikor apám meghalt, így pedig már nem volt kire bíznia a fiát, ha netán meghal. Kénytelen volt életben maradni 61 éves kora után is. Aztán úgy gondolta, hogy az ezredfordulót már biztosan nem éri meg, de megérte. Majd úgy gondolta, hogy nagymamánál biztosan nem élhet tovább. 75 éves kora után már nem voltak ilyen gondolatai. (Ebben az egyben nem hasonlított a nagyapámra, aki viszont örök optimista volt. Mindig azt mondogatta: "Meglátjátok, én még megérem, hogy kimennek innen az oroszok!" Ő aztán sajnos ezt mégsem érte már meg, de a gyerekei, és az unokája bizony megérték.)

Édesanyám 55 évesen ment nyugdíjba, de azután még 13 évig tanított németet többek között a Nemzeti Bankban, és a Pénzügy Minisztériumban. (Sosem felejtette el, hogy Medgyessy Péter nem tudta megkülönböztetni a németben a vierzehn-t a vierzig-től, a fünfzehn-t a fünfzig-től. Kupa Mihályról valamivel jobb emlékei voltak. Legalábbis a nyelvérzéke terén.)

A szeme azonban rohamosan romlott. Végül már 43 dioptriás szemüveggel látott csak, ráadásul pedig egyre komolyabb csontritkulása is kialakult, a dereka súlyosan meggörbült, abba kellett hagynia a tanítást.

Én 1978-ban érettségiztem. Először matek-fizika szakos tanárnak szerettem volna tanulni, a fizika tanárom azonban lebeszélt róla. Azt mondta: csak nem akarok a nemzet napszámosa lenni?! Inkább mérnöki pályára menjek, ha azután úgy gondolom, azzal is elmehetek tanítani. Így a BME Villamos Karát végeztem el. Kiemelkedő felvételi eredményem okán az akkor először indult elektronikai technológia szakra tettek, mondván, hogy az lesz ám a jövő! 5 év kellett hozzá - pontosan addigra kaptuk meg a diplomát -, hogy kiderüljön: mégsem ez lesz a jövő, mert bár az elehetne, nincs hozzá pénz, nincsenek kutató laborok, kutató eszközök, egyszóval nincs hozzá semmi.

Így hát gondoltam egyet, és valóban elmentem mérnökként tanítani. 1984-ben kezdtem, édesanyám akkor már nyugdíjban volt, már csupán német tanfolyamokat vezetett. Megszerettem a tanári hivatást, nem is mentem el végül soha az iparba a mérnöki diplomámmal. 1989-ben megkaptam a mérnök-tanári diplomát is. Sokáig tanítottam gimnáziumban is matek-fizikát, 1998-tól azonban a jogalkotó megtiltotta, hogy mérnök-tanárok matematikát, vagy fizikát taníthassanak, mondván, hogy nem kifejezetten e tárgyak módszertanát tanulták. (Az, hogy éppen a módszer az, amit ténylegesen csak a gyakorlatban lehet megtanulni, nem zavarta az oktatást módszeresen romboló SZDSZ-es irányítást.) Éppen abban az évben érettségiztettem a Fazekas Gimnáziumból jött elnök előtt, és az ország legjobb átlagát érték el a diákjaim a fizika érettségin. Szépen búcsúztam. (Mondják: a csúcson kell abbahagyni. Hát ehhez engem hozzásegített az SZDSZ oktatáspolitikája, azok, akik nagyjából annyit értettek a matek-fizika módszertanához, mint amennyit a pedagógus-joghoz.)

Újpestre kerültem műszaki iskolába. Azután 2005-ben elkezdődött az SZDSZ-es nagytakarítás. Iskolabezárások, összevonások, a szakképzés teljes megszüntetése. Amikor a főváros SZDSZ-es vezetése beterjesztette az indítványát a patinás iskolánk bezárására, megkerestem azt a személyt, aki a háttérből irányított az oktatásban mindent. (Köztudott volt, hogy az oktatási osztályt hivatalosan vezető díszgój csupán stróman, a döntéseket valójában B. Ferencné irányítja. B. Ferencné jó családból származott: Rákosi második unokahúga volt. Dolgozott a Szemere Bertalan Általános Iskolában egy ideig, gyerek koromban találkoztam már vele, bár tanítani nem tanított. Édesanyámnak kolléganője volt később az Eötvös Gimnáziumban, ahol lényegében besúgóként ténykedett egy alibi tanári állással. Aztán a rendszerváltás után bekerült az oktatás-irányításba. Már elmúlt 80 éves, amikor még mindig ő döntött élet-halál kérdéséről az oktatásban.) Kedélyesen elbeszélgettünk. Az öreg zsidónő a sárgaföldig lehordta az igazgatónkat. Elmondta, hogy egyszer korábban már megkegyelmeztek az iskolánknak, mert "az Elemér" megígérte, hogy többé nem iszik munkaidőben. Csak hát ugye "az Elemér" nem tartotta meg az ígéretét, így most már nincs pardon, bezárják az iskolát. Erre bátorkodtam felvetni a kérdést: ha egyszer "az Elemér" iszik, akkor emiatt valóban be kell zárni egy iskolát?! Nem lehetne mondjuk "az Elemért" leváltani, és másik igazgatót kinevezni? Képtelenség lenne visszaadni írásban azt a döbbenetet, ami az öreg zsidónő hangjából érződött: "Hogy képzeli Laci?! Régi elvtársunk!" Majd hozzátette: "Ne féljen, négyszemközt persze majd megkapja a magáét tőlem, nem teszi zsebre, az biztos! Hivatalosan azonban összevonásra, létszámleépítésre hivatkozással mentjük fel, érdemei elismerése mellett nyugdíjba küldjük."

Így szűnt meg egy régi, neves, patinás műszaki szakközépiskola Újpesten azon egyszerű okból, hogy az öreg, kiérdemesült homo kádárikusz igazgató ivott, mint a kefekötő, leváltani azonban nem lehetett még 2005-ben sem, mert Rákosi második unokahúgának egykoron jó elvtársa volt.

Innen még sikerült elhelyezkednem egy mátyásföldi iskolában technikusokat tanítani, de 2 éven belül a szakemberképzés módszeres rombolása ezt az iskolát is utolérte. Ráadásul akkoriban már a Gyurcsány-ellenes nemzeti összefogás egyik vezéralakja voltam, így az SZDSZ-es oktatás-irányítás eleve eldöntötte a sorsomat: nyíltan nemzeti érzelmű tanár nem maradhatott ebben az iskolában. (Nem csupán engem, de az iskola korábbi igazgatóját is szemrebbenés nélkül eltávolították, amikor kiderült róla, hogy a Kárpátia zenekar a kedvence. A helyére egy pojácát neveztek ki, aki magyar-szakosként vastagon raccsolt, raccsolva szavalta a diákoknak a Himnuszt, a Szózatot, Ady Endre és József Attila verseit. Ezzel szemben viszont ő is jó elvtársuk volt: kifejezett szovjet-kötődés jellemezte.)

Innentől már nem kaptam stabil tanári állást.

Édesanyám ameddig csak tudott, segített mindenben. Amikor már nem tudott tanfolyamokat tartani, itthon fogadott magántanítványokat. Aztán amikor már nagyon rosszul látott, ezt is abba kellett hagynia. De még ezután is mosott, takarított, néha főzött, amennyire csak tudta, levette a vállamról a terheket.

Azután 2008 nyarán agyvérzést kapott. Szerencsére nem ért létfontosságú területet az agyában, így csak a beszéde változott meg egy ideig, de az is lassan kezdett azért javulni. A nagyobb problémát a látása, és a súlyos csontritkulása okozta: egyre inkább ágyhoz kötötté vált.

Állandó aggálya volt, hogy ha majd ő eltávozik, ki marad nekem, ki fog rám vigyázni, ki fog velem törődni. És persze örök fájdalma volt, hogy nincs unokája. Az első választásomat alaposan elhibáztam, azután pedig édesanyám egyre inkább olyan állapotba került, amelyben már nem lehetett magára hagyni. Ez viszont behatárolta a mozgásteremet. Még 2007-ben édesanyám egyszer felhívott a mátyásföldi iskolában. Egy fiatal titkárnő - Melinda - vette fel a telefont. Beszédbe elegyedtek. Édesanyám elpanaszolta neki a helyzetét, a nálam mindössze 20 évvel fiatalabb, csinos titkárnő pedig kapott a kínálkozó alkalmon. Elmondta édesanyámnak, hogy "jóképű krapeknak" tart, nagyon kedvel engem, őt egyáltalán nem zavarja a nagy korkülönbség, és felajánlotta, hogy ő szívesen segítene nekünk.

Édesanyám egy évvel az agyvérzését követően mégis csak megérte, hogy nagymama lett: 2009. június 28-án megszületett az unokája: Noémi.

Látni már alig látta, inkább csak a kezeivel érezte, a tapintás helyettesítette valamennyire a látását.

Nem sokáig örülhetett az unokájának: összesen egyetlen egyszer láthatta a születése után, mivel éppen az ő állapota miatt nem költözhettünk össze, neki pedig ráadásul Dombóvárra kellett mennie az agyvérzés után egy évvel kötelező kontrollokra. Amikor visszajöttünk, az anyuka családja kitalálta, hogy én úgyis el vagyok foglalva a beteg édesanyámmal, nincs nekik szükségük rám, majd ők felnevelik a gyereket nélkülem. Amikor kértem, hogy a kislányomat hozzák el legalább édesanyám névnapjára, majd születésnapjára - egy hét van a kettő között -, a névnapján felhívta édesanyámat az anyai nagymama, és közölte vele: erőt, egészséget kíván neki, meg azt, hogy egyszer még valamikor majd láthassa az unokáját is, de nem most, mert ők úgy döntöttek, a kulcs pedig náluk van. (A család homlokegyenest ellenkező beállítottságú, mint a mi családunk. Amikor édesanyámat a gyerek születése után autóval odavittem, az anyuka a kislányt lehozta, de a nagyszülők még csak le sem jöttek. Az unokának nagyon örültek, de az osztályellenség az csak osztályellenség maradt számukra, az ATV-ben pedig azt hallották, hogy az osztályellenséget lehetőleg el kell kerülni.)

2010 Húsvét hétfőjén láthatta újra az unokáját édesanyám, amikorra az anyuka végre a saját sarkára állt. 4 hónapig minden rendben volt, azután azonban a család újra kezdte cirkuszt, aminek végül most már a hatóságok vetettek véget. (Meg persze az, hogy elfogyott a pénzük: egy önmagát jogásznak mondó cégéres gazember nem kevesebb, mint 4 millió forintjuktól szabadította meg őket, miközben látványosan tönkre vertem laikusként a jog minden elképzelhető területén.)

2011 szilveszterén az anyuka végre elhatározta, hogy többé nem hallgat másokra, ügyvédre meg az életében nem ad ki többé pénzt.

Így szegény édesanyámnak kevesebb, mint 1 éve maradt, amikor ha már ágyhoz kötötten is, de még tiszta tudattal unokázni tudott.

2012 decemberében vagy kaphatott még egy kisebb, látens agyvérzést, vagy csupán a meszesedés miatt az agy oxigén ellátása zuhant a kritikus szint alá, egy biztos: innentől már esetenként hallucinációk kezdődtek szegénynél. Az unokáját megismerte, többnyire még kommunikálni is tudott valamilyen szinten vele, de már nem találta a megfelelő szavakat. Ráadásul a vegetatív rendszere is megbetegedett. Nem tudott többé felállni, kimenni, önállóan enni, tisztálkodni.

A sógornője - aki korábban hetente minden vasárnap átjárt hozzánk és órákig beszélgetett édesanyámmal mindenféléről - a bajban elhagyta, sőt egészen rút módon "búcsúzott el" tőle, amikor már nem volt kedve segíteni: "Halj már meg végre!" - és köszönés nélkül elment. (Remélem: örökre!) Mindenki azt tanácsolta: adjam be egy elfekvőbe, ott szakszerűbben tudják ellátni. Én azonban úgy gondoltam: ha ő rám tudta áldozni az életét, ha az utolsó percig tudott nekem minden lehetséges vonalon segíteni - amikor már magatehetetlenné vált, akkor ha mással már nem is, a nyugdíjával -, akkor a becsület és a hűség azt diktálja, hogy bármennyire is nehéz, de nekem is ki kell tartanom mellette ebben az állapotában is. Aki egy életet leélt értem abban a lakásban, amit ő szerzett, ő ápolt, tartott rendben majdnem 60 éven át, az ne haljon meg tőlem távol, idegenek között, idegen ágyban, egy elfekvőben, magára hagyva. Az haljon meg ott, ahol az egész életét leélte: a saját lakásában. És amellett, aki mellett és akiért leélte az egész életét.

Az élet úgy hozta, hogy még az utolsó hónapjaiban sem lehetett nyugodalma: 2013. június 13-án egy cezaromániás elmebeteg tatabányai bíró ránk küldte a rendőrséget azzal, hogy engem állítsanak elő Tatabányára. Amikor a rendőrség ügyeletete figyelmeztette, hogy egy 84 éves magatehetetlen, beteg asszony ápolása van rám bízva, és a nénit nem lehet magára hagyni, az elmebeteg cinikusan kijelentette: oldják meg, őt ez nem érdekli. A megrémült édesanyámat kórházba vitték jobb híján, azt mondták neki, hogy nem tudni, visszajön-e a fia, vagy sem. A kórházban édesanyám vérnyomását megmérni sem lehetett, mert a műszer csak 250-ig - !!! - tud mérni. Az elmebeteg aztán Tatabányán közölte, hogy ugyan az égvilágon semmilyen jogalap nem volt az előállításomra, ő azonban egyszerűen csak kíváncsi volt rám, és úgy gondolta: állampénzen lehozat a rendőrséggel. Az Isten barma fel sem fogta, hogy mit tett: édesanyám minden ízében reszketve feküdt a kórházi ágyon, amikor estefelé visszaértem.

Az agyvérzés után a beteg szívnek már csak ez kellett! Könnyű elképzelni, hogy a kora reggeli rendőrattackot hogy élte meg egy 84 éves, majdnem teljesen vak, magatehetetlen anya, akinek a fián kívül nincs senki mása, és akit 60 évvel korábban hasonló körülmények között egyszer elvittek az ávósok. Innentől minden csengőszóra szívdobogást kapott.

Nem tudom, miért nem jutott korában az eszembe, hogy szerezzek neki egy kerekes széket. Egészen 2009-ig minden nyáron levittem még Dombóvárra, ahol kiült a nyugágyra és szívta a jó levegőt, élvezte a napfényt, feltöltődött energiával. Azután viszont maradt neki a sötét szoba, a négy fal. Hamarabb kellett volna gondolnom rá, de csak az utolsó pillanatban jutott eszembe: 2013. július 16-én, egy keddi napon. Megvettem a kerekes tolószéket, majd beleültettem, és levittem a Duna partjára. A kislányom anyja is nagyon jó ötletnek találta, megbeszéltük, hogy a hétvégén majd négyesben megyünk le vele az unokájával együtt.

Édesanyám azonban, aki annyi mindent megélt, és annyi mindent túlélt, ezt a hétvégét már nem érte meg.

Mindössze három alkalommal tudtam levinni a kerekes székben a vízpartra. Szívta a friss dunai levegőt, nagyra nyitva a majdnem teljesen vak szemeit, nézett a lenyugvó Nap sugaraiba. Az jutott eszembe, amit sok évvel korábban mondott nekem, amikor az imádott kutyánk 13 évesen meghalt. Szeptember eleje volt. Én már tanítottam itt, édesanyám és a kutya viszont még lent maradtak Dombóváron. Az öreg állatnak az egyik pillanatról a másikra leállt a veséje. Szenvedett szegény, de odavonszolta magát anyám lábaihoz. Ott feküdt hűségesen, és csak nézett a lenyugvó Napba. Búcsúzott attól, akin kívül nem volt más számára 13 éven át. Akinél született, akihez hűséges volt egy életen át, és akinek a lábainál akart meghalni. És búcsúzott az élettől. A Nap lement, és Burkó eltávozott örökre. (Édesanyám soha többé nem akart másik kutyát. Siratta a hűséges barátját tulajdonképpen élete végéig.) A sors megismételte önmagát: most édesanyám ült mellettem a kerekes székben, és nézett a már csak fényt és árnyékot látó, majdnem teljesen vak szemeivel a lenyugvó Napba. Búcsúzott attól a felfoghatatlan csodától, amit életnek neveznek. Vajon mi járhatott a fejében? Végigfutott a szemei előtt a 84 év filmszalagja? Végtelen megnyugvással ült ott. Aztán amikor elfáradtak a szemei, lehunyta őket, és csendben szívta a friss levegőt.

Csak annyit mondott: "Kellemes itt."

Kedden, szerdán és csütörtökön eltöltöttünk egy-egy órát a Dunánál. Pénteken már elindultunk volna, de kiderült, hogy rossz a lift. Ezért jobb híján a folyosón maradtunk, az is legalább szabad levegő. Édesanyám látni már nem látta, inkább csak elképzelte, hogy pontosan hol van. A körfolyosót, amelyen majdnem 60 éven át jött-ment.

Amikor besötétedett, behoztam a folyosóról. Elkészítettem a gulyás levest, és elkezdtem etetni. Evés közben gyakran jött rá a köhögés, általában sokáig köhögött, amíg elmúlt az inger és abbahagyta, azután lehetett folytatni az evést. Most is rájött a köhögés. Gondoltam, majd elmúlik, mint máskor is.

Elmúlt. Örökre.

A sokat megélt, fáradt szív feladta: az erőlködéstől egyszer csak megállt.

Egészen hirtelen, váratlanul történt. Egy pillanat alatt. Ő sem tudta, hogy a következő pillanatban meg fog halni. És én is csak abban a pillanatban vettem észre, amikor már bekövetkezett. Ott volt az arca a két kezem között, és mégsem tudtam elbúcsúzni tőle, ahogy ő sem tőlem. Amikor mondtam volna valamit, már nem volt kinek.

A mentőállomás gyalog 5 percre van tőlünk, ennek ellenére 15 percbe tellett, mire kiértek. (Ha az agy 3 percig nem kap oxigént, már menthetetlen!)

Kivettük szegényt a kerekes székből, és az ágyára fektettük, majd betakartuk. A mentős nő megkérdezte: végig tudom-e csinálni. Visszakérdeztem: "Miért, van más választásom? Lát még valakit itt rajtam kívül, aki végig csinálja helyettem?"

Amikor elmentek, odaültem a halott anyám mellé, lehúztam a fejéről a takarót. 84 év harcos élet, állandó küzdés után talán most volt először nyugalom az arcán. Immáron örök nyugalom. Az utolsó félévben rengeteget veszekedtem szegénnyel. Sokszor tehetetlen voltam, mert magasabb szinten már nem lehetett vele kommunikálni. El kellett érnem, hogy megegye az ennivalót, és ez minden nap komoly küzdelem volt. Nem tudtam már bocsánatot kérni tőle. Elkéstem vele. Tudtam, hogy hamarosan jönnek érte, egy cédulát tesznek majd az egyik lábujjára, és egy rideg, fekete nejlonzsákban örökre elviszik. 53 év után soha többé nem hallom már a hangját, soha többé nem látom már az arcát. Nem szól rám többé, nem is veszekszik többé velem. És nem is ölel meg többé. Karácsonykor már nem lesz kinek fát állítanom, és Szilveszterkor nem lesz már kivel pezsgőt bontanom és koccintanom, miután elénekeltük együtt a Himnuszt, megöleltük és megcsókoltuk egymást. Ahogy a születésnapomon sem kíván már senki nekem hosszú, sikeres, boldog életet egy ölelés és egy csók közben.

Ott ültem vele. Eszembe jutott, amikor egyszer az apám azt mondta anyámnak nézve a már őszülő haját: "Milyen szép öregasszony leszel majd egyszer Teri!" Igen. A haja még most is göndör volt, mint fiatal lány korában. Csak éppen hófehér. Egy pici tincset levágtam, és eltettem örök emlékül. Megcsókoltam a halott arcát, és csak ennyit mondtam: "A legjobb anya voltál a világon." De ő már nem halhatta.

A kislányom édesanyja később azt mondta: "Hidd el, hallotta!" Talán jobb azoknak, akik tudnak hinni abban, hogy van élet a halál után, hogy a szeretteink valahonnan fentről néznek bennünket, hallják a szavainkat, látják a tetteinket. Én sajnos nem hiszek ebben. Bár ki tudja? Akik hisznek ebben, sokszor úgy gondolkoznak, hogy mindennel ráérnek, semmi soha nincs elkésve. Hogy majd lesz valahol egy következő életük, amelyben ráérnek helyrehozni mindazt, amit itt, ebben az életükben elrontottak, amit elmulasztottak. Én viszont nem hiszek ebben, és éppen ezért semmit sem bízok egy majdani következő életre. Mindazt, amiért leszülettem erre a világra, ebben az életben próbálom beteljesíteni. A történelem legkiválóbb katonái egykoron azt vallották: egy életem, egy halálom, egy arcom, egy becsületem. És ha az utóbbit eljátszom, nem lesz még egy életem, amelyben visszaszerezhetem. A jelmondatuk egyszerű volt: "Becsületem a hűség." Hűség a családomhoz, az őseim hagyatékához, hűség a népemhez, a nemzetem hagyományaihoz, hűség a magasztos elvekhez, az európaisághoz, az örök értékekhez, hűség az eskühöz.

Édesanyám 9 évvel a halála előtt, 2004-ben egy kis füzetecskét írt nekem "Hagyaték. Tanácsok - teendők" címmel. A tartalom: megszívlelendő életszabályok, az állatok gondozása, egyszerűbb, gyorsan elkészíthető ételek receptjei, mosás, vasalás, a legfontosabb mindennapos teendők. A füzetecske utolsó oldalán ez áll:

Távozásom utáni fontos meggondolás:

Otthoni életed eddig 95% szórakozás, hobby volt. és 5% hasznos munka. Igyekezz átállni mielőbb ennek fordítottjára!

Ha továbbra is emberi körülmények, viszonylagos tisztaság (féregtelenség) közepette szeretnél élni, akkor alkudj meg az új szabállyal: 95% munka, 5% szórakozás, hobby.

Hidd el, így is lehet élni! Örömet a jól végzett, tisztességes munka eredményében lelni. A mások iránti kötelezettségek teljesítésében, nem csak a magunk jól tartásában! Persze, a magunk helyes szeretete sem mellékes, hiszen egy önkizsákmányoló életmód (láss engem!) nem vezet jóra. Emellett azonban aki más ember (?) vagy, mint te, állatok, rád szoruló lények közelében él, az felelősséggel tartozik értük. És öröm az is, ha őket boldogulni látjuk - általunk.

Így is lehet élni, jól, elégedetten. Jó lelkiismerettel, szeretve, szeretetten.

Gondolj néha rám. Az én életem is élet volt. Küzdelmes, de gazdag élet.

Sokan becsültek, szerettek. Közöttük sok állat is. Most a cicuskáim.

2004. ősz

Igen: küzdelmes, önkizsákmányoló, de élményekkel teli, értékes, gazdag élet volt az övé. Történelmi, jellemformáló időket élt meg, élt át, és élt túl. Olyan időket, amelyekben az egyén boldogulása, sorsa, vagy akár élete másodlagos volt, amikor az ezeréves haza fennmaradása, vagy pusztulása volt a tét. A jellemek mindig a nehéz helyzetekben mutatkoznak meg, teljesednek ki, nem a gondtalan hétköznapokban. A jóban könnyű jónak lenni. Hogy ki mennyit ér igazából, az mindig a bajban dől el. Olyankor válik el az ocsú a búzától. A vaskeresztek sem a bevásárló plázákban teremtek, hanem a golyózáporban, tankok, srapnelek között.

Édesanyám a gyermekkorát a Horthy rendszerben élte, aztán átélte a II. világháborút, tinédzserként menekült az oroszok elől keresztül a háborús Európán. Szinte a szemei előtt zajlott le a drezdai apokalipszis. Majd jött a szovjet megszállás, a Rákosi-éra, az ÁVH, a csengőfrász. És jött 56. A forradalom, pontosabban szabadságharc. Most már fiatal tanárként menekült ismét az oroszok elől Budapest utcáin. A házunkba a tankokról géppuskával lőttek be a ruszkik az utcáról. A golyók a lakás túloldalán, az udvari szoba falában álltak meg. Édesanyám talán 1 méterrel beljebb lapult a vastagabb keresztfalak védelmében. Amikor azt a bizonyos fiatal egyetemistát elbújtatta az ágyneműtartóban, apám rémülten kérdezte tőle: "Mit csinálsz Teri? Lelőnek mindnyájunkat, ha megtalálják." Anyám csak ennyit válaszolt: "Ha félted azt a nyavalyás bőrödet, nyitva az ajtó." Hasztalan, apámat más anyagból faragták. De azért maradt ő is. Akkoriban ilyen helyzetben egy magyarban fel sem merülhetett kérdésként, hogy mit kell tennie, és hogy éppen mit kockáztat. A pillanatnyi helyzet sorra teremtette a hősöket, akik soha nem akartak hősökké válni, soha nem pályáztak sem hálára, sem elismerésre, sem az utókor szobraira. A becsület diktálta a tetteiket, fel sem merült bennük, hogy volna netán más választásuk is. Ha akkor a kis ávós, vagy a ruszki megtalálja az elbújtatott fiatalembert, anyám valószínűleg kihúzta volna magát, és csak annyit mondott volna: "Ide lőj te mocsok gazember!" - és szemen köpte volna a hóhérát még búcsúzóul.

Azután már nyugodtabb idők következtek: jött a kádárkolbász, a puha diktatúra. És persze jöttem én. Nem mondhatom, hogy a lehető legjobb gyereke lettem volna anyámnak. Sok nehéz percet okoztam neki. Igaz, legalább a tanulmányi eredményeimre büszke lehetett. (Apámmal együtt.) A válás után a lehetőségeihez mérten igyekezett megadni nekem mindent. A nyomorúságos tanári fizetéséből kiválóan tudott gazdálkodni, szinte minden arannyá (értékké) vált a kezében. Amikor elvittek katonának, koszos, füstös vonatfülkékben éjszakákat utazott át minden második hétvégén, hogy 2 órát együtt lehessünk a jánoshalmai kaszárnya ebédlőjében, hogy lelket önthessen belém, aki nem túlzottan rajongtam a katonásdiért.

A munkájában is a haza szeretete, a hazafiságra nevelés volt a fő célja. A diákjai ha így fogalmaztak: "a tanárnő", akkor róla beszéltek. Diák korukban éppúgy, mint évtizedekkel később, már családos emberekként. Nem egy tanárnő, nem a magyar-tanárnő, vagy a német-tanárnő, nem Lorencz tanárnő, a tanárnő! A gimnáziumban - ahol pár évvel korábban néhai Antall József miniszterelnök is tanított - több, mint egy évtizeden át ő volt az Eötvös Gimnázium újságjának a szerkesztője. A lap akkori példányait még ma is böngészik a fiatalok. Még két évtizeddel a nyugdíjazása után is megtörtént, hogy egy fiatal Eötvös diák megkereste, meginterjúvolta, tanácsokat kért tőle. Emlékszem, egy alkalommal őt bízták meg a "Nagy októberi szocialista forradalom" - értsd: a bolsevik zsidó vérengzés - ünnepi műsorának megszervezésével. Akkortájt a népbutítás éppen ott tartott, hogy ugye később voltak ugyan kisebb túlkapások - a judeobolsik kinyírtak úgy 40-50 millió embert -, de az alapok igazán szépek, és abszolút tiszták voltak. Vissza tehát az alapokhoz, az alapgondolathoz, Leninhez, aki szintén a "túlkapó" utódok áldozatává vált. (Ma már tudjuk: semmivel sem volt kisebb gazember, mint a többi jodeobolsi tömeggyilkos, és valójában az ázsiai feleke-szifilisz végzett vele. Úgy halt meg, ahogy megérdemelte: megfeketedve, ördögként.) Édesanyámnak a legkevésbé sem hiányzott ez a "megtisztelő" feladat, aztán úgy döntött, hogy ha már muszáj, akkor legalább szakítsunk az agyoncsépelt hagyományokkal, a csasztuskákkal, a kommunista dalokkal, és az internacionáléval: forradalmasítsuk a forradalom kötelező, nyögvenyelős megünneplését! A november 7-i műsor teljes zenei aláfestését Jean-Michel Jarre Equinox (napéjegyenlőség) című - akkoriban igen népszerű - progresszív elektronikus zenéje adta, a technikát pedig én biztosítottam ehhez. (Akkoriban lemezlovas voltam az egyetem mellett.)

Aztán felgyorsultak a változások. A pénzvilág döntött: felszámolják a Szovjetunió néven cirka 70 éven át finanszírozott, mesterségesen fenntartott zsidó-próbaállamformát, és inkább megmaradnak a nyugaton bevált "fegyver" - a csekkfüzet, a pénz - alkalmazásánál a szovjet próba-államban alkalmazott fegyver - a géppisztoly, illetve a kötél, mint a két legfőbb baloldali érték - alkalmazása helyett.

Akkor néhai Antall József megérezte a kínálkozó lehetőséget, és felvetette a nagy orosz medvének a magyarok függetlenné válásának gondolatát, amire Gorbacsov rövid néma csendet követően a megszokott orosz tömörséggel így válaszolt: Nu! Harascho! És édesanyám számára valósággá válhatott az, amiben - ellentétben az örök optimista nagyapámmal - nem bízott: kimentek az oroszok.

De a tragédiáknak, az izgalmaknak ezzel sem lett vége. Antall Józsefről pár év után megtudtuk, hogy halálos beteg, az utódjának pedig esélye sem lehetett a sok elhülyített, kádárkolbászon nevelt, alulszocializált, hideg virslivel etetett, és meleg sörrel itatott nosztalgiázóval szemben.

Jött a pufajkás, néhai Horn Gyula, és a hátán a jodeobolsevik ávós utódok: az SZDSZ, és velük együtt az ismert népnyomorító: Bokros Lajos.

Majd 4 év után tőlük is sikerült megszabadulnunk. Édesanyám nagyra becsülte néhai Antall József miniszterelnököt, és az új politikai üstököst: Orbán Viktort is. Tanárként mindig érzékeny volt az okos, jól beszélő, pontosan fogalmazó fiatalok iránt. Mindig csodálta az észt, a tehetséget, a kiváló retorikát, bármilyen téren is nyilvánuljon meg az. A Terror Háza megnyitása nagy öröm volt a számára, sajnálta, hogy már nem tudja megnézni. Orbán Viktor történelmi beszédét a megnyitón többször is meghallgatta, és csak a legnagyobbakhoz tudta hasonlítani.

De még 74 évesen sem adatott meg neki az, hogy stabil, tervezhető jövőt láthasson ha már nem is saját maga előtt, de legalább a fia előtt, és az imádott hazája előtt: 2002-ben megint visszatértek a komcsik. A síkhülye, dadogó, makogó Medgyessy Péter, aki annak idején a PM-ben nem boldogult a német nyelvvel még az elemi számolás szintjén sem: aki képtelen volt különbséget tenni a 13, és a 30, a 14, és a 40, a 15 és az 50 között.

Én akkor kezdtem belecseppenni a politikai közéletbe: az első polgári körök egyikének alapító tagja lettem, Lévay Anikó védnöksége mellett. Akkor nyáron mondtam el az első beszédemet mintegy 7000 ember előtt Váralján.

És ekkor kezdett édesanyám komolyabban is büszke lenni rám. Elmondta a volt kollégáinak: "Képzeld! A Laci több ezer ember előtt beszélt polgári körösként. Nagy tapsot kapott. Jól beszél! Szívvel, lélekkel, okosan. Mégis csak örökölt valamit tőlem is!"

Aztán jött hazánk újkori történelmének talán legszégyenletesebb eseménye: a Kempinski-koccintás, mikor is a szarházi kommunista hazaárulók - Medgyessy Péter, Kovács László, Lendvai Ildikó és a többi gazember - közösen ünnepelték meg Erdély elcsatolását a román miniszterelnökkel itt, Budapesten. És jött az első tüntetés Budaházy Gyurival, Bayer Zsolttal, Kiss Dénessel és még sokakkal. Majd pedig jött az első oszlatás.

1 ével rá pedig jött az első előállításom. Édesanyám újabb izgalmak sorát élte át. Hiába nyugtatgattam telefonon, hogy nincs semmi baj, hogy a rendőrök a XII. Kerületi Kapitányságon együtt trappolnak a Lelkiismeret csoport tagjaival az Erica és a Panzerlied indulókra, sőt egyikük-másikuk még énekli is ezeket a többiekkel, ő, akit egykoron elvitt az ávó, nem nyugodott addig, amíg haza nem értem épségben. (Aztán persze abban sem hitt, hogy ebből a végén még nekem lesz hasznom, csak akkor, amikor már a számlámon volt a félmilliós kártérítés a jogellenes előállítás miatt.)

2002-től már évente mentünk Váraljára, és más polgári körös találkozókra, szerveztük a nemzeti ellenállást a kommunista nemzetveszejtőkkel szemben. Édesanyám már alig látott, de ő varrta meg nekem a nagy, címeres zászlót, amit azután mindig vittem magammal. És persze évről évre megörvendeztettem egy-egy sikeres beszéddel, amikre nagyon büszke volt.

Aztán jött 2006. Szeptember 17-én éppen az iskolából jöttem haza az óráim megtartása után, amikor általam még soha nem tapasztalt izgalommal fogadott: "Nem hallottad mi történt? Vége a Gyurcsánynak! A tömeg áramlik a Parlament elé! Édes Istenem! Mint 56-ban! Jön a forradalom!"

És mentem én is. Másnap én mondtam a téren a második beszédet Takács András után az általa hirtelenjében ácsolt színpadon. Már nem polgári körösként, hanem radikális hazafiként. Már nem kérve, hanem követelve.

Alig mentem haza pár percre, jött a hír: árad a tömeg a TV székház elé. Édesanyám ismét csak transzba esett: "Édes jó Istenem! Pontosan úgy, mint 56-ban. Megostromolják a televíziót, meg majd a rádiót!" Drága jó Istenem, talán még ma szabad lesz ez a sokat szenvedett kicsi ország! Van még magyar ebben a hazában, él még 56 szelleme. Nem sikerült kiirtani a magyart a magyarból!"

Már mentem is vissza. Ott aztán már melegebbé vált a helyzet. Amikor a hírekben bemondták, hogy ég a székház, hogy bontják a szovjet obeliszket, hogy rohamrendőröket vezényelnek a Szabadság térre, édesanyám reszketve hívott telefonon: "Gyere haza fiam, az Isten szerelmére, gyere haza. Lőni fognak a gazemberek!" Én aztán csak annyit kérdeztem tőle: "Te annak idején hazamentél, amikor lőni kezdtek a tetőkről?!"

Szegényben keveredett a büszkeség, és az anyai féltés: sírva hívta fel a nagybátyámat: "Jani, képzeld! A Laci ott van az ostromnál. Nem akar hazajönni, hiába kérem. Édes Istenem! Ott van. Én is ott voltam 56-ban, és most ő is ott van. Jaj Istenem, le fogják lőni, le fogják lőni."

Nem lőttek le, kapituláltak. Mi pedig vittük a hatalmas szovjet címert a Szabadság térről egészen a Margithíd közepéig a rendőrök asszisztálása mellett. Ott elénekeltük a Himnuszt, majd bedobtuk az idegen megszállás jelképét a Dunába.

Aztán hazamentem, és kivetítettem projektorral az egészet édesanyámnak, hogy a már nagyon rossz szemével is ki tudja venni a szovjet jelkép dicstelen végét.

Szegény nagyon büszke volt. Felhívta a nagybátyámat és újságolta neki: "Leverték a szovjet címert! A Laci is ott volt. Együtt vitték a hídra és bedobták a Dunába. A Laci felvette, kivetítette nekem a falra!" Mire Jani azt mondta: "56-ban én meg ott voltam a Sztálin szobor ledöntésénél, hoztam is haza belőle egy darabot. Mondd meg a fiadnak: a nagybátyja büszke rá."

Aztán ellaposodott minden, 2006-ból nem lett második 1956. Hasztalan, ha Lenin elvtárs annak idején a Vörös téren színpadot ácsol, szónokolni, és dalokat énekeltetni kezd, valószínűleg sosem ismertük volna meg a kommunizmust. (Igaz, 56 valójában szabadságharc volt nem forradalom. Egy idegen nép elnyomása ellen lázadt fel a nemzet. Valójában 2006-ban is ugyanez történt, csak éppen ekkor már ezt kevesebben ismerték fel. 56-ban ugye egyértelmű volt a helyzet: az ellenség oroszul beszélt, orosz egyenruhában volt, csupán a kiszolgálói beszéltek magyarul is az orosz és a héber mellett. 2006-ban azonban az ellenség már civilben volt és általában magyarul beszélt. Azt már csak kevesen ismerték fel, hogy Gyurcsány, Demszky, Gergényi és a többi gazember éppúgy egy idegen elnyomó hatalom emberei, mint egykoron Rákosi, Gerő, Péter Gábor, Apró Antal, vagy korábban Kun Béla és társai. Sőt azt is mondhatnánk: bizonyos értelemben pontosan ugyanannak az elnyomó idegen hatalomnak az emberei voltak.)

2010-ig azért a megmaradt szerény lehetőségeinkkel élve ébren tartottuk a lángot, én pedig a beszédeimmel rendre megörvendeztettem szegény édesanyámat. Közben elkezdődött egy másfajta "karrier" a számomra: az amatőr jogászkodás. Egyre-másra nyertem a személyiségi jogi pereket a balliberális, idegenszívű médiumokkal, a "magukfajtával" szemben. Népszabadság, Klubrádió, Hírszerző, MSZP... Egy esetben édesanyám a pertársam is volt az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt a poszkommunista kormánnyal szemben: megérte, hogy 79 éves korában velem együtt pert nyert Strasbourgban! (6000EUR sérelemdíjat volt kénytelen fizetni neki a Gyurcsány vezette kormány.) Így aztán sorra hívtak meg nyilatkozni, beszélni, interjút adni a nemzeti médiumokba. HírTv, EchoTv, Lánchíd Rádió... Édesanyám pedig büszkeséggel a szívében hallgatta, illetve nézte - már amennyit persze még látott belőle - ezeket a műsorokat.

És végül beérett a gyümölcs: 2010-ben elkergettük a nemzetáruló gazember kizsákmányoló neobolsevikokat: Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi, Gerő és Péter Gábor utódait, követőit.

Az utolsó éveiben édesanyám továbbra sem tudott megnyugodni, aggasztotta a zsarnokká vált Európai Unió képmutató viselkedése, az, hogy rendre megpróbálnak keresztbe tenni a nemzeti kormány minden egyes szociális, népjóléti intézkedésének. Azt kellett látnia, hogy az EU-ban egyre-másra tűnnek fel korábbi anarchisták, egykori maoisták, véresszájú kommunisták (lásd: José Manuel Barroso), hogy felmentik a kommunista jelképeket éltetőket, miközben a kommunizmus nagyságrendekkel több áldozatot szedett, mint például a nácizmus.

Mindig az volt a félelme, hogy "ezek" megint visszajönnek, és akkor ennek a sokat szenvedett ezer éves országnak vége lesz. Én nyugtatgattam, hogy erre most már nem lesz lehetőségük, hiszen az EU gyalázatos múltú vezetői minél jobban támadják Orbán Viktort, és minél több pénzt ad Bajnai Gordonnak a nemzeti kormány megdöntésére a Tom Lantos Alapítvány és Soros György, itthon annál többen állnak melléje, felfogva, hogy akit ma az EU, és az amerikai tisztességben meggörbült hátú és orrú pénzemberek támadnak, azt meg kell becsülni, mert az a magyar nemzet javát akarja. (Ezért támadják!)

A második Orbán-kormány sorsát már nem érhette meg, pedig talán nyugodtabban hagyta volna itt ezt a világot, a fiát, a kvázi menyét és az unokáját, ha a nemzeti kormány stabilizálását megérhette volna.

Sokan megkérdezhetik: miért kellett mindezt elmondanom, megírnom, közzé tennem?

Egyszerűen azért, mert fontosnak érzem. Nem csak azért, mert az édesanyám volt, azért is, mert történelmi idők tanúja volt. Mert számos olyan esemény tanúja volt, amelynek ma már egyre kevesebb élő szemtanúja maradt, rövid időn belül pedig már egy sem lesz életben közülük. Olyan eseményeké, amelyek ismerete nélkül a mát sem lehet tisztán látni, és amelyeket a mai politika vagy elfeledtetni, vagy elbagatellizálni, vagy egyszerűen letagadni igyekszik. Ma, a digitalizálás és a miniatürizálás korában, amikor egy körömnyi csippen elfér a történelem, mégsincs olyan technika, amivel az emberi agyban tárolt emlékképeket el lehetne menteni, nincs az az adatmentő, aki vissza tudná még egyszer állítani azokat a páratlan értékű fényképeket, amelyeket az agy eltárol egy emberöltő során. Az elfáradt szív egyszer csak megáll, az agy nem kap oxigént, és 3 perc után a semmivé válik mindaz a hatalmas érték, amit egy életen át lefényképezetett, bevésett, eltárolt. Az emlékek, a célok, a remény, a szeretet. Minden elveszik, semmivé lesz, feloldódik az éterben, mint könnycseppek az esőben.

Ezért írtak egykoron sokan naplót. Édesanyám is. Hogy ha már nem leszünk, valami megmaradjon az életünkből, a tapasztalatainkból, belőlünk. Elsárgult, közel egy évszázados lapok, ma már alig kivehető írással. És ezért igyekszünk az utódainknak minél többet átadni abból, ami a fejünkben az életünk során összegyűlt.

Ma már én vagyok az utolsó, aki valamennyit még vissza tudok adni, meg tudok örökíteni mindabból, ami 53 év alatt a családom - elsősorban édesanyám - elmondása révén megmaradt az ő életükből, az ő emlékeikből. Én vagyok az egyetlen, akiben még tovább él az ő életük, ha már nem is saját, közvetlen ismeretként, csupán átvett tudásként.

Édesanyám még élhetett - ha csak néhány évig is, Hitler 1938-as, illetve 1940-es bécsi döntéseinek köszönhetően - kvázi nagy Magyarországon, sőt nagyapám még az igazi nagy Magyarországon is élhetett életének első 35 évében, amit én már csak hírből ismerhetek. Édesanyám átélte teenagerként annak a háborúnak a valóságát, amelyet én már csak a győztesek interpretálásában - azaz eltorzítva - ismerhettem meg. Neki még olyan füzete volt az iskolában, amelyre nagy betűkkel ez volt nyomtatva: Nem! Nem! Soha! Amelyen ott állt az egykori Nagy Magyarország térképe alatt: "Hiszek egy Istenben", hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen." A hátoldalán pedig a trianoni békediktátum, és a teljes trianoni veszteséglista!

Édesanyám szemei 80km távolságból fényképezték le és tárolták el egy életen át 1945. február 13-án éjjel a szadista, alkoholista, elmebeteg félzsidó - Churchill - rémtettét: az éjjeli égbolton délibábként tükröződő poklot: Drezdát, az izzó műemlékvárost. Én már csak legfeljebb elképzelni tudom az ő szemléletes elmondása alapján. (Egyébként pedig ha a háborút a németek nyerik meg, valószínűleg Churchillt minden idők egyik legaljasabb tömeggyilkosaként ismertük volna meg a történelemkönyvekből, ami még objektív mércével mérve sem állna egyébként messze a valóságtól, hiszen ez a "nagyszerű, felvilágosult demokrata" már jóval Hitler előtt kiirtatott mérges gázzal egy egész etnikumot a mai Bászra környékén azzal a mélyen demokrata és mélyen felvilágosult indokkal, hogy azok az ördög szülöttei. Igaz, huszas éveinek közepén - a második Búr háborúban - már módja volt megismerkedni a hozzá hasonló lelkületű honfitársai által kitalált és működtetett első koncentrációs táborokkal - 40 évvel a nácizmus előtt!!! -, így talán az sem csoda, hogy több, mint 10 éven át - egészen 1939-ig! - a lehető legnagyobb odaadással és elismeréssel beszélt Adolf Hitlerről, többek között olyan kijelentést is téve, hogy bárcsak az angoloknak is lehetett volna valaha legalább egyszer egy ilyen kaliberű államférfija. Erről persze később megfeledkezett. Ahogy arról is, hogy a stratégiailag teljesen értelmetlen drezdai bombázása mellett netán esetleg a német koncentrációs táborokhoz vezető vasútvonalakat is bombázhatná. Annak ellenére, hogy édesanyja - Jenny Jacobson - zsidónő volt, Churchillt a lehető legkevésbé sem zavarta, hogy mi történik a zsidókkal a német táborokban, eszébe nem jutott volna ez ellen bármit is tenni.) Aztán édesanyám átélte - és túlélte - a "felszabadítást", az agya egy életre eltárolta a ruszki Iván eltorzult arcát, amivel az rátámadott. (Egy bátor öregasszony mentette meg, aki úgy gondolta: neki már úgyis mindegy, megélte a kenyere javát, és egy sodrófával agyba-főbe verte hátulról a szörnyeteget. Szegény megjárta: a ruszkik őrajta mentek keresztül. Nyolcan egymás után!) Én már ezt a képet is csak a fantáziám segítségével próbálom elképzelni, tudva, hogy az elképzelés nagyon messze állhat csupán a valóságtól, attól a képtől, amit akkor édesanyám szemei rögzítettek. A saját szemével látta belülről az Andrássy út 60-at. A füle hallatára vertek agyon egy embert az ávósok pár méterre tőle, egy ajtó mögött. A szerencsétlen hörgését, halálsikolyát is csak az ő agya rögzítette úgy, ahogy valójában hangzott, én ezt is már csak a képzelő erőm révén tudom elképzelni olyannak, amilyennek egyes filmekben hallottam a tévé előtt, vagy a mozivásznon egy színészi alakításból. (Márpedig az élet mindig más, nincs az a színész, aki az ilyesmit úgy vissza tudná adni, ahogy az éles helyzetben történik.) A saját szemével látta magukat az ávósokat. Amikor hazaengedték, apámnak döbbenettel mondta: "Te Pista, magam körül nem láttam mást, csak zsidókat!" Ő a saját szemével látta a gyűlölettől eltorzult ószövetségi arcokat, én már ezt is csak elképzelni tudom. (Igaz, ehhez nemrég alapos segítséget kaptam dr. Gál Pétertől, aki 2013. november 14-én a Fővárosi Törvényszéken ugyan alperesként jelent meg, de pontosan úgy viselkedett, mint egy egykori ávós kihallgató tiszt, amikor egyfajta szereptévesztésben egyszer csak felállt az alperesi székből, és rám förmedt: "Maga itt nem kérdez, maga csak válaszol!" Édesanyám leírása alapján nagyjából ilyenek lehettek az őt kihallgató ávósok is.) Anyám átélte - és túlélte! - 56-ot, a Parlament előtti mészárlást. Én ezt is csak az ő elmondásából, és filmekből ismerem csupán. Ő ott állt szemben az Ivánnal, amikor az kereste egy kibiztosított pisztollyal a kezében azt a fiatal egyetemistát, aki az ágynemű tartóban lapult halálra válva a félelemtől. (Ugyanabban az ágyneműtartóban, amely felett édesanyám még 57 évvel később is - az utolsó napján is - feküdt.) Ő élesben hallotta a golyók füfyülését, amelyeket az utcáról lőttek be hozzánk a tankokról a ruszkik, és amelyek az udvari szoba túlsó oldali falában álltak meg. Ahogy látta az 5-6 éves kisfiút, amint a T34-esre dobja az égő benzines palackot, majd látta a felrobbant tankból égve menekülni próbáló ruszkikat is, akik úgy haltak meg, hogy többnyire azt sem tudták, valójában hol vannak, és miért kell meghalniuk.

Számomra mindez már csak elmondásból ismert, de még így is történelem, még így is nagyon fontos tudás, ismeret, amely nem veszhet el teljesen, és amelyet éppen ezért minél többekkel - első sorban a múltat már csak a történelemkönyvekből ismerő fiatalokkal - szeretnék megosztani, hogyha majd egyszer én is eltávozok, ne vesszen el végleg mindaz az ismeret, tapasztalat és tudás, ami nagyapám, az édesanyám és az én fejemben 1885-től máig felhalmozódott. Mert a múltat csak a kommunisták akarták végképp eltörölni. Pedig a múltból soha semmit nem szabad végképp eltörölni, hiszen a múlt nélkül nem érthetjük meg a jelent, és nem láthatjuk a jövőt sem. A múltból táplálkozik a jövő!

Tanárként nem csak hiszem, de tapasztaltam is, hogy bár egyre kevesebb fiatal érdeklődik még a történelem iránt, egyre kevesebbeket érdekel, hogy mi hogyan történt valójában - inkább csak a mának élnek -, azért mindig vannak néhányan, akik igenis szeretnék tisztán látni az okokat és az okozatokat, akiket érdekli a múlt, akik úgy érzik: érdemes tanulniuk az öregektől, érdemes megismerniük mások életét, tapasztalatait, gondolatait.

Édesanyámat egészen az utolsó pillanatig az aggasztotta legjobban, hogy ha ő eltávozik, mi lesz mindazzal a 84 év alatt felhalmozódott értékkel, amit a szülei és ő teremtettek. Nem az fájt neki, hogy el kell mennie - mint egyszer mindenkinek -, hanem az, hogy mi lesz mindazzal, amit egy életen át teremtett.

Mi lenne?! Az eszmei része bennem él tovább.

Mindazt, amiért élt, küzdött, én viszem tovább. És csak remélni tudom, hogy ha majd egyszer én is távozom, a kislányomban legalább valami szintén tovább fog élni nem csak belőlem - az apjából -, de a nagyanyjából is, aki 49 évig várt őrá, és akinek alig pár óra jutott már csak a nagymama-létből.

Ami pedig a fizikai értékeket illeti, már most is sokan áldják szegényt, hiszen a 84 év alatt felhalmozódott rengeteg, többnyire még ma is használható, sőt szép, egyedi ruhái egy jelentős részét a kvázi menye - a kislányom édesanyja - örömmel viseli, a többit pedig elvittem az Idősek Otthonába és a Máltai Szeretetszolgálatba. A vastag, kötött pulóvereit, kabátjait pedig Karácsonykor - az első nélküle töltött, magányos karácsonyomon - az aluljárókban karácsonyozó, fázó hajléktalanoknak adom. Így szegény édesanyám - aki egész életében mindig mindenkinek csak adott - még a halála után is adni tud majd valamit a rászorultaknak. Ha neki nem is lesz már többé Karácsony, néhány hányatott sorsú, szerencsétlen embernek melegebb, meghittebb karácsonya lesz neki köszönhetően. Talán még a halála után is megáldják majd néhányan.

Viszont a félelmei azért nem voltak teljesen alap nélküliek. Szegény szinte még ki sem hűlt, amikor a kvázi mennye - Melinda - előállt az ötlettel: "Add el ezt a lakást Laci!" Ahogy voltak "racionálisan" gondolkodó barátaim is, akik azonnal előálltak ugyanezzel: "Minek Neked ekkora lakás, vegyél egy kis garzont valahol, a különbözetet meg éld fel!"

Ami a kislányom édesanyját illeti, most mit mondjak: a szülei alig valamivel idősebbek nálam, sosem láttak történelemformáló időket, amelyek persze egyben jellemformáló idők is mindig. Nem alakult ki bennük kötődés semmi iránt. A Kádár-rendszerben szocializálódtak, belekényszerítették őket egy Kádár-kaptárba, amit aztán megszoktak, elfogadtak, akárcsak a Kádár-kolbászt. És persze a gyerekük is ebben a miliőben nevelkedett. Melinda annyiban ugyan "elfajzott" a szüleitől, hogy jobboldalivá vált elsődlegesen a szerencsésen megválasztott munkahelyén korábban domináns nemzeti gondolkodásnak köszönhetően, de a hiányzó gyökerek ettől még továbbra is hiányzanak. Számára a lakás lényegében fedél az ember feje felett. Mondhatom én neki, hogy más a fedél, és más az otthon. Hogy más a daru által odavetett panel, és más az az otthon, amelynek minden tégláját, parkettáját az ember, vagy a szülei tették oda, ahol most van. Érteni érti, de ez nem jelent semmit. Ezt érezni kell, és sosem fogja érezni az, aki nem volt részese. Azóta is többször megkérdezte már tőlem: "Miért nem akarod eladni? Vennénk valahol egy kertes házat."

Hogy miért nem adom el? Talán azért, mert ide köt minden emlék. 53 év, az egész életem. Talán azért, mert ezek között a falak között ma is itt él édesanyám szelleme, mert itt minden az ő keze munkája. És talán azért, mert ez nem panel, de nem is egyszerűen egy régi téglaház a sok közül, hanem maga a történelem! Ezekben a falakban ma is elevenen él a történelem egy szegmense. Máig bennük vannak az 56-ban belőtt szovjet géppuskagolyók! Máig benne van az az ágy, amelynek ágyneműtartója megmentette a kis egyetemista hazafi életét. Sőt máig is működik ugyanaz a csengő, ami valamivel korábban az ávósok érkezését jelezte egy éjjelen.

Ez nem racionalitás kérdése, ez hűség kérdése. A hűségé a múlthoz, a szüleimhez, tágabb értelemben a hazához, a hazám és a családom történelméhez. És mindenek előtt a hűségé önmagamhoz. És persze egyben becsület kérdése is. Hiszen ahogy már utaltam az Emil Maurice francia származású zsidó által létrehozott, mindmáig utolérhetetlen katonai alakulat bátor katonáinak jelmondatára: "Becsületem a hűség." Az életemet elveszíthetem, de a becsületemet soha.

Ezért hát maradok. Akkor is, ha a kislányom édesanyja számára mindez már idegenül hangzik, vagy egyik-másik ismerősöm éppen nem tartja "racionális" megoldásnak. A nagy világon e kívül nincsen számomra hely. Minden emlék, minden rög ide köt. Ez éltetőm, s ha majd egyszer elbukám - ahogy édesanyámat 2013. július 20-án hajnali 2 óra tájban -, engem is innen vigyenek majd el.

Számomra a legdrágább, a világon a legjobb édesanya voltál! Mondják: az ember akkor hal meg, amikor elfelejtik... Te Tovább élsz a kortársaid, a diákjaid és még sokak emlékezetében, akik annyi mindent köszönhetnek Neked, akik számára minta, társ, mentőöv, vagy éppen barát voltál, akik szerettek, és ezért megőrzik az emlékedet életük végéig. Mesélnek Rólad sokaknak, elmondják a gyermekeiknek, unokáiknak, barátaiknak, hogy ki voltál.

És utoljára itt vagyok én, a fiad, akiért leélted és feláldoztad az egész életedet. Mindig emlékezni fogok Rád! Mindig gondolni fogok Rád. Ha nehéz helyzetbe kerülök, Tőled kérek majd tanácsot ezután is. És Te valahonnan, odafent a végtelen űrből figyelsz majd engem, vigyázni fogsz rám. Én pedig méltó utódoddá válok. Majd mesélek Rólad az unokádnak, Nonónak, megismertetem vele mindazt, amit Te már nem tudtál megosztani vele. Hozzád hasonló, értékes, gazdag életű embert nevelek belőle.

Amíg mi élünk, tovább élsz bennünk!

Isten Veled! Nyugodj békében, édesanyám!